A megváltoztathatatlanba belenyugodni képtelen özvegyasszony fölhánytorgatja a múltat, hogy az elevenen falja föl a jelenét. Ha nem tudsz megbirkózni a gyásszal, alulmaradsz a halállal szemben is.
Mindenkinek megvannak a maga kis titkai. Ez a házasságban hatványozottan igaz. Ezzel szembesül Beth is, aki képtelen férje megmagyarázhatatlan halálába beletörődni. Helyette inkább egyre jobban beleássa magát a férfi dolgaiba, ami persze nem több pótcselekvésnél: így egy kicsivel még tovább érezheti a szeretett elhunyt jelenlétét. Azzal viszont nem számol, hogy Owen, a férj szekrénye tele lehet csontvázakkal. Olyanokkal, amelyek, ha egyszer kiszabadulnak, már lehetetlen visszazárni. Mint a szellem a palackból, aminek a neve légió: bizalmatlanság, sértettség, kétely és szorongás. A félelem attól, hogy semmi sem volt igazi.
Az Éjszaka a házban ettől még lehetne egy, a középszeren poroszkáló sablonos tucathorror, ám az író-rendező párost, Ben Collinst és David Brucknert nem véletlenül bízták meg Clive Barker kultklasszikusának, a Hellraisernek az újabb feldolgozásával. Beth megrekedt gyászfolyamatával és elmélyülő depressziójával ugyanis újabb jelentésréteget húznak az ördöngös kísértetsztorijukra, amely elemeli a földtől, és művészi távlatokba helyezi a produkciót. Annyira mindenképp, hogy megszabaduljunk a Végső állomás és az Egyenesen át crossoverének zavarba ejtő utóérzésétől. Ehhez persze szükséges egy bejáratott színésznő is, aki az érzelmek széles skáláját képes fölfesteni a vászonra, és elvisz a hátán egy filmet. Rebecca Hallnál keresve sem találhattak volna jobbat, aki a Godzilla Kong ellen zöldhátteres kirakatszerepe után kapva kapott az alkalmon, hogy a színészi kvalitásait jobban igénybe vevő produkcióban dolgozhasson. Ráadásul nem először kap hajba a vásznon a szellemekkel (Kísértetek, Transzcendens).
