Hollywood újra felfedezte a majomembert, belegyömöszölte egy felöltőbe, majd megásta a CGI sírját! Nem csoda, ha a néző a végére megunja a banánt!
Kölyökkoromban az iskolai karácsonyi ajándékozás keretében kaptam az osztálytársamtól a legelső Tarzan könyvemet. Meghatározó momentuma volt ez az életemnek, addig ugyanis Johnny Weissmüller Tarzanját ismertem csak, Csitával, a csimpánzzal az oldalán, amit szórakoztatónak találtam ugyan, de ezen kívül nem sok mindent mozgatott meg bennem. A könyv címe, ami a birtokomba került Tarzan, a dzsungel ura volt, amely Edgar Rice Burroughs Tarzan regényfolyamának 11. opusza, és kezdetben teljes értetlenséggel forgattam. Nem voltam képben, mi az a fantasy, Tarzan nekem addig a kalandfilmek liánon lengő (túl)misztifikált hőse volt a dzsungelt elnémító diadalüvöltésével. Ezzel szemben a könyvben Tarzan középkori környezetben találja magát, arab sejkekkel és páncélos lovagokkal küzd meg, lovagvárakban időz, s én tátott szájjal faltam az oldalakat, miközben egyre inkább beleszerettem ebbe a különös fantáziavilágba. Azóta megjártam Tarzannal a föld mélyét, Opar kincseskamráit, a hangyaemberek földjét, a világháború poklát, az idegenlégiót és még sorolhatnám a kalandjait, miközben számtalan szórakoztató és varázslatos órát köszönhetek neki.
Weismüller Tarzanján kívül még rengeteg filmváltozat látott napvilágot, az 1918-as némafilmektől kezdve a Gordon Scott-filmeken át egészen a sorozat első kötetét, a Tarzan, a majomembert legjobban adaptáló, Christopher Lambert főszereplésével készült 1984-es verzióig, hogy a rajzfilmekről már ne is beszéljünk! Számomra nyilvánvaló volt, hogy Tarzan idővel még előkerül Hollywoodban, hiszen kiaknázatlan aranybánya kalandjainak sora, bár mindig is a fantasy-megközelítésben reménykedtem.
David Yates, a Harry Potter-filmek prókátora ragadta meg a lehetőséget, hogy Tarzannal a középpontban egy újabb franchise-t futtasson fel. Craig Brewer és Adam Cozad forgatókönyvíró-páros Tarzan-szkriptje látszólag kvintesszenciája több Tarzan-történetnek is – valójában nem, de erre még visszatérünk! -, így nem lepett meg, hogy Yates – velem együtt! – lázba jött a projekt ötletétől.
A film kezdő képsorai megpróbálják valódi történelmi közegbe helyezni a legendát – a lelkesedés már itt is tetten érhető a szkriptírók részéről, akik azonban belegabalyodni látszanak a valódi tényekbe és dátumokba. Továbbhaladva rögtön megágyaznak a fő konfliktusnak, amely közvetlenül a túlbonyolított indítást követően leforrázó egyszerűséggel hat a nézőre, ám aztán megjelenik maga Tarzan a vásznon… na, nem ágyékkötőben, késsel és hűséges csimpánzával az oldalán, hanem kifogástalanul szalonképes úriemberként. Egyrészt a csimpánzt felejtsük el – E. R. Burroughs eredeti történeteiben helye nincs csimpánzoknak! -, másrészt a klasszikus majomemberes eredetsztori után vagyunk már, tehát az új Tarzan-film nem egy sokadik reboot, ahol a felcseperedését, a civilizálttá válását és a bűnbe, akarom mondani, a szerelembe esését követhetjük nyomon – bár hellyel-közzel azért, flashback-ek formájában, ezzel az időszakkal is foglalkozunk -, hanem ezeken túl egy egészen új történetet kapunk. A Tarzan legendájának ez a legnagyobb ütőkártyája, hogy mer továbblépni, s valami egészen újat mondani. Az már persze más kérdés, hogyan teszi mindezt!
Tarzan és Jane, másnéven Lord és Lady Greystoke a viktoriánus Angliában élnek, s bizony John Claytonnak, az egykori majomembernek esze ágában sincs visszatérnie Afrikába. Ám a Kongóban egyre inkább lőporossá váló politikai helyzet mégis rákényszeríti, hogy felkerekedjen feleségével és az Egyesült Államokat képviselő, titokzatos George Washington Williams-szel az oldalán. Utazása együtt jár azzal, hogy újra szembenézni kényszerül egykori vadállati énjével.
A film sztorija elsőre jól és kellően rétegeltnek hangzik – alapját elsősorban a Dark Horse képregényei, s nem az eredeti könyvek szolgáltatják! -, ám ez csak a felszín: éppolyan megvezető, mint maga Tarzan, aki a filmben kissé eltúlozza a lelkizést. No, nem lenne semmi baj az esetleges lelki mélységek feltárásával, de jelen esetben ez kimerül a múlt képeiben, s a búsan-bánatosan elmerengő majomemberen. Ez így édeskevés! Húzzák,vonják, nyújtják a cselekményt, mint a rétestészta, s valahol útközben elfelejtődik, hogy a Tarzan valójában egy klasszikus ponyva, rengeteg kalanddal, itt azonban hosszú ideig valamirevaló akciónak sem vagyunk tanúi. Nagyon várok már egy olyan Tarzan-filmet, amely képes hitelesen megidézni a majmok lombozatba vágott ösvényeit, az esztelen rohanást az ágak között – nem, ez nem merül ki holmi liánon lengésben! -, illetve Tarzan vadakkal való élet-halál küzdelmét. A Tarzan legendájának akciószcénái sajnos csak halovány utánzatai az előzőekben említetteknek: trendi módon gyorsra és követhetetlenre vágott jelenetek, rosszul koreografált akciók, és elképesztő módon felületes CGI jellemzi.
A játékidő előrehaladtával tovább egyszerűsödik a történet, Opar kimerül egy szedett-vedett bennszülött törzsben, akik elszántan védik a gyémántokat rejtő hegyüket, Tarzant az összes emberszabású majom “elgyepálja” a filmben, aztán hol néhány briganti lefogja, és gúzsba köti, hol egy egész felfegyverzett katonai csapatot helybenhagy puszta kézzel (Pfff, már megint ezek a belgák!). A végkifejlet felé haladva a szkriptírók – ötlet híján – elővezetik az unalomig elkoptatott – s ráadásul téves! – Tarzan-sztereotípiát, miszerint az összes állat engedelmeskedik az akaratának, hogy a filmet egy látványosnak szánt, de pocsék módon kivitelezett fináléval zárják le!
A szereplők sem igazán remekelnek. Mint az az előzőekből már biztosan kiderült, nem vagyok megelégedve Tarzan figurájával: a majomember csupán árnyéka önmagának, s ha ez tudatos rendezői koncepció – értem én, egy évtizede ül már az angliai birtokán, de miért is? -, akkor azzal Yates nemes egyszerűséggel kiheréli a dzsungel hajdanvolt urát! Alexander Skarsgård nem ragad minket magával a lombok közé, mint azt elvárhatnánk; remélem, egy esetleges folytatásban (?) már más bújik az ágyékkötőjébe. Samuel L. Jackson figurájának érezhetően lenne létjogosultsága a sztoriban, ám nem igazán képesek mit kezdeni vele se az alkotók, se maga Jackson. Christoph Waltz már másodszor fürdik be rosszfiúként, bár most talán egy paraszthajszállal árnyaltabb játékra nyílt alkalma, mint a Spectrében. Aki ellopja a show-t a Tarzan legendájában, az nem más, mint Margot Robbie, az ő Jane-jével a magam részéről elégedett vagyok, ő az egyetlen, aki valóban életet visz a szerepébe. A mostani teljesítménye alapján előre megelőlegezem neki a piros pontot Harley Quinn alakításáért a Suicide Squadban.
Az új Tarzan-film a Függetlenség Napja 2. részéhez hasonlóan izgalmasan és sokat ígérően indít, de aztán bukórepülésbe kezd, ami sajnos a fináléban éri el a mélypontot. Képtelen eldönteni, hogy drámaként vagy blockbusterként funkcionáljon – a kettő egyben pedig nem igazán megy! -, s a néző két szék közé esve találja magát. Még az a magával ragadó kalandfilmes érzés is hiányzik belőle, ami például A múmiát ellenállhatatlanul hajtotta előre! Kár érte, mivel a Tarzan történetekben rengeteg a potenciál, ami egy egész franchise-ra elegendő munícióval szolgál. Ezek – úgy tűnik – egyelőre kiaknázatlanul a mélyben maradnak, akárcsak Opar drágakövei!
Publikálva: filmtrailer.hu, 2016. július 1.