Egyetlenegy embert sem ismerünk, aki ne tudná elénekelni a hupikék törpikék tévésorozatának főcímzenéjét. De míg a nyolcvanas években még nem igazán tűnt föl, hogy Aprajafalvának valami egészen aránytalanul furcsa társadalmában mindössze egyetlen nő él, és róla sem tudunk meg sokkal többet, mint azt, hogy vannak szempillái, addig most, hogy mi felnőttek vagyunk, a törpök meg már 60 évesek, épp idején valónak érezzük, hogy Törpilla végre öntudatára ébredjen, és megválaszolja a legfontosabb kérdést a világon: „ki vagyok én?”
Törpevolúció
A hupikékek a belga képregénymágus, Peyo fejéből pattantak ki, és eredetileg nyomtatásban látták meg a napvilágot 1958-ban. Azóta viszont, a tévésorozatnak, majd pedig az egész estés rajzfilmeknek köszönhetően, mindannyiunk gyermeki tudattalatába beégett a dal, amely szerint a magas hegyek mögötti hupikék színű tó partján élnek a törpikék, akiket egy Hókuszpók nevű gonosz varázsló kerget szanaszéjjel.
A törpök az otthonainkat a nyolcvanas években árasztották el, miután a népszerű rajzfilmstúdió, a Hanna-Barbera – Foxi Maxi, Frédi és Béni, Tom és Jerry és még micsoda meséket köszönhetünk nekik! – lecsapott rájuk. Később, a korszellemnek megfelelően, félig élő, félig animációs formában 3D-be öltöztek, ám azzal, hogy megvetették apró kék, akarom mondani, fehér lábaikat a valóság talaján, elveszni látszott az ártatlanságuk és történetük minden bája.
A Sony animációs részlege két film után ráérzett a problémára, dobta a projekt félig élő részét, és teljesen animált formában újraindította a törp-szériát. Ennek az első része a nemrég mozikba került, Az elveszett falu címet viselő, egész estés animációs film, amelyben – szakítva a hagyományokkal! – hol vállalhatatlanul populáris, hol pedig úttörő módon bátor megközelítést láthatunk.
Értem én, hogy haladni kell a korral – bazi öreg vagyok én már ehhez? –, ám akkor is valahol a televíziós széria meggyalázásának érzi az ember, amikor Aprajafalva társadalmi életét felvonultató képeken csupa trendi, a kornak megfelelő cselekvéseket végeznek derék törpjeink: törpboardoznak, szelfiznek, és más hasonló „nyalánkságokat” művelnek, mindezt a humor jegyében, ami a legkisebbeknek úgysem jön át – vagy csak reméljük, hogy (követendő példaként) nem! –, a szülők szájában pedig inkább csak kesernyés szájízt hagy.
Törpilla Power!
Szerencsére nem időzünk túl sokáig Aprajafalván, ugyanis hamarosan az identitászavartól szenvedő Törpilla kerül fókuszba, aki – a faluközösség egyetlen nőtagjaként – érthető módon elveszíti a lába alól a talajt. A „Ki vagyok én?” és a „Miért vagyok a világon?” egzisztencialista filozófiájában elmélyülő törpnő azt látja maga körül, hogy a srácok mind megtalálják a helyüket a világban, de legalábbis egyértelmű iránymutatást kaptak alkotóiktól a nevükön keresztül, amelyhez kiváló iránytűként szolgál a nevük.
Ügyifogyi önmeghatározásának központjában ügyessége hiánya áll, Okoska, ugyebár, okos, Törperős pedig, lássuk csak, úgy van, erős! De mit kezdjen magával egy „Törpilla”? Ráadásul egy ilyen erősen maszkulin társaságban.
