Guy Ritchie újra alámerült az alvilág bugyraiba, mi pedig boldogan dagonyázunk vele a mocsokban. Jellegzetes karakterek, csavaros sztori, Ritchie a kamera mögött, Hugh Grant meg előtte. Kell ennél több?
„A stílus maga az ember” Georges-Louis Leclerc de Buffon gróf szállóigévé vált szavai gyöngybetűkkel vésődtek az agytekervényeinkbe – és az Úriemberek alkotóira ez hatványozottan igaz. Guy Ritchie az alvilág gavallérjairól forgatott filmet: afféle anti-Kingsmant, világmegváltás nélkül; ahol az íratlan törvények húsba vágóak, és ahol nem az a fontos, ki dönti föl az első dominót, hanem az, hogy ki az utolsót.
Az úr a pokolban is úr
Mickey Pearson (Matthew McConaughey) pont ilyen fickó. Nagyon is tudja, mit akar, ráadásul mindezt stílusosan teszi. Nem véletlenül övé az egyik legjövedelmezőbb drogbiznisz. Modoros gazember ő, aki betartja az alvilág íratlan szabályait. Modern keresztapa, aki számára a kemény drog tabu, viszont „füvesemberként” jól megtömi a zsebeit. Amikor pedig Mickey úgy dönt, hogy a legalizálás árnyékában áruba bocsátja virágzó üzletét, mindenki szemet vet rá vagy hasznot remél belőle: az erkölcstelen üzletembertől a könyörtelen maffián át a simlis zugfirkászig.
Az író-rendező Guy Ritchie, aki a csorba Excaliburral is képes szüfrazsett szívet faragni egy Disney-hercegnőnek, végre ismét elemében van: nyakig merít minket a bűn világába, lemosva rólunk az ártatlanság minden nyomát. Könyörtelenül pörgő montázsait cikázó kolibriként követi a tekintet. A sztori észrevétlenül tekergőzve köt gúzsba, hogy a nézőbarát száztíz perces játékidő végére döbbenjünk rá: már megint egy oltári blöff áldozatai vagyunk. És megvezetésért még soha nem voltunk ennyire hálásak!
Bár a történet látszólag nehezen talál magára – az első fél óra bizony nem csak Charlie Hunnam filmbéli alakjának türelmét teszi próbára. Ritchie csupán belemelegszik az írásba, és ahogy a forgatókönyv lapjai mind sebesebben kezdenek peregni, úgy érik egymást a lehetetlenül meredek helyzetek meg a szórakoztató gegek: mindaz, amiért ezt a „brit Tarantinót” olyannyira szeretjük. Ritchie úgy tud drogprevenciós filmet forgatni, hogy közben lándzsát tör a fű mellett. Nála a trágár beszéd sosem öncélú, pusztán a társadalom peremére szorultak önkifejezési formája. Amelyet a magyar szinkron, hát, hogy is mondjam csak, díszbe öltöztet.
Dzsentlemanusok meg a főnök macája
Az Úriemberek antihősei alól minduntalan kiszalad a talaj – Ritchie bűnfilmjeinek báját a karakteres figurák adják, amelyekre a rendező jó érzékkel válogatta össze a színészeit. A stáb pazar, akik közül magasan kiemelkedik – pedig nem is ő a főszereplő – Hugh Grant. A színész igazán olyan, mint a jó bor: az idő csupán gazdagítja az eszköztárát. Egymagában képes lenne elvinni a hátán a filmet – ahogy az első fél órában tulajdonképpen meg is teszi. Még ha most nem is olyan lehengerlő, mint például a Felhőatlaszban, ahol hat különböző karakter bőrébe bújt bele. Sármos, kétszínű, simlis egy rohadék – mármint a szerepe szerint, de a drágám így is egyszerűen imádnivaló.
