„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: köszönöm.” Hogyan jutunk el Örkény groteszkjétől az Engedj be! romantikus vámpírthrilleréig? Ha Pálfi György vezet, utazni élvezet. Csak annyi a dolgunk, hogy felszálljunk vele „a vágy villamosára” egy kiskamasszal, lyukasszunk egy jegyet, és mire a végállomásra érünk, különös tetemrehívással gazdagodhatunk. Garancia rá a rendező személye, aki a mozgókép világából csempész át új szemléletmódot a világot jelentő deszkákra.
Pálfi ezúttal nemcsuklik, nem preparál, nem vág és nem zuhan. Első színházi rendezésében inkább barátkozik. Na, nem a számára idegen színházi közeggel, mert abban láthatóan otthon érzi magát. Inkább a nézővel. Mi meg szerelembe esünk. Függővé válunk. A vérünk pedig az ő vérévé. Pálfi Deák Billt dúdolva vág eret rajtunk, megcsapolva bűneink esszenciáját, hogy aztán az egészet lekényszerítse a torkunkon. Mi pedig kitörő örömmel tapsolunk az előttünk születő gyilkosoknak. Fejjel lefelé lógva egy csörlőről.
Rém rom
A Margit-híd pesti hídfőjének közelében vagyunk, a Margitszigettel szemközt, ahol tekintélyt parancsolóan magasodnak a Palatinus házak, melyek arculatát a ’60-as években alapvetően változtatta meg egy köztük kihajtó, „modern” épülettömb. Az egykor pártétkezdeként funkcionáló, monumentális csarnok ma Zsilip néven születik újjá, hogy közösségi térré formálódjon.
Ezt a teret foglalta el a Trip nevű helyspecifikus színház, melynek jelentését egyelőre értetlenül forgatom magamban. Ám hamarosan értelmet nyer, miután helyet foglalok a lépcsőzetesen emelkedő, támla híján meglehetősen kényelmetlen tribünön, ami egy hatalmas, átépítés alatt álló előcsarnokra néz. Porszag üli meg a hajdani étkezdét, a nézőteret pedig félemelet öleli körbe. Vascsövek és csupasz korlátok futnak körbe rajta, alatta szétszórt építkezési törmelék és védőfólia a padlón. Az előcsarnokban letakart sitthalmok buckái. Az utcára néző bejárat mellett magányos talicska. Te jó ég, mi készül itt?
Aztán kivágódik a bejárati üvegajtó, mintha csak a szél tépné fel. Betüremkedik rajta a Duna-part. Mellettem elégedetlenkedő mormogás hangzik fel: „nem kéne szólni valakinek?” – ám a következő pillanatban már kezdődik is a darab… Kint, a nyílt utcán! Egy „gyanútlan” járókelőt látunk, akit elrablója talicskán tol elénk, majd csörlővel fejjel lefelé magasra emel, és alá tölcsérrel ellátott, koszos marmonkannát helyez. Aztán tőlünk alig négy méterre nemes egyszerűséggel átvágja a torkát.
A vér zubogva zúdul alá. Telik a kanna.
A svéd Stephen King
Hogy mi történne, ha Stephen King megunná Maine államot, és zimankósabb éghajlatra vágyva, mondjuk, Észak-Európába költözne? Alighanem felvenné a John Ajvide Lindqvist nevet. A svéd író pont olyan élesen lát bele a gyermeki lélek rejtelmeibe, és olyan érzékenyen veti papírra a legkisebb rezdüléseit is, ahogy AZt amerikai kollégája teszi. De míg Kingtől vámpírfronton „mindössze” Bram Stoker Dracula meséjének újraszövésére telik (Borzalmak városa), addig Lindqvist új alapokra helyezi a zsánert.
