2012. február 22., Szíria, Homsz. Reggel hat órakor tüzérségi tűz az ébresztő. A szíriai aktivisták üvöltve buzdítanak távozásra, miközben az újságírók kétségbeesve próbálnak összepakolni. A robbanások egyre közelebbről hallatszanak. Marie a cipőjéért nyúl. Paul megragadja a fényképezőgépét. A következő detonáció berúgja az ajtót, és mindenkit a földre kényszerít. Paul lábán hatalmas lyuk tátong. Egyetlen túlélőként magára marad a helyiségben. Február 22-én több százan meghaltak Szíriában. Köztük két külföldi újságíró: a 29 éves Rémi Ochlik francia fotós és a The Sunday Times 56 éves tudósítója, Marie Colvin. Paul Conroy fotós súlyos sérüléssel épp hogy túlélte a támadást. Az újságíró, aki hangot adott a hangtalanoknak, aznap örökre elnémult.
Marie Colvin januárban ünnepelte volna a 65. születésnapját. Hogy hogyan? Valószínűleg előtúrt volna egy doboz cigit a golyóálló mellénye alól valamelyik szír tűzfészekben, majd egy romos épület csontvázának dőlve füstkarikákat eregetett volna az ég felé. Behunyva fél szemét élvezte volna a tűzszünet törékeny csöndjét. Kívül és belül egyaránt. Az ember démonjai hallgatnak ott, ahol megszületnek.
Csak akkor sírhatsz, ha vérzel
Colvin 1956-ban látta meg a napvilágot New Yorkban. Szülei középiskolai tanárok voltak, Marie öt gyermekük közül a legidősebb. Makacsságát és önfejűségét az anyjától, erkölcsi tartását az apjától örökölte. „Csak akkor sírhatsz, ha vérzel” – mondogatta anyjuk, ami akaratlanul is Marie lényének részévé vált. „Ő és apám hasonlítottak leginkább egymásra” – nyilatkozta róla húga, Cathleen. Az azonos pólusok pedig taszítják egymást. Marie egészen Brazíliáig menekült egy csereprogram keretében, majd egy év múlva hazatérve beiratkozott a Yale Egyetemre. Apja nemsokára megbetegedett és elhunyt: Marie-t élete végéig kínozta a bűntudat, hogy nem rendezték a kapcsolatukat. Az egyetem után egy New York-i hírlevél szerkesztőjeként, majd a trentoni United Press International (UPI) riportereként helyezkedett el. A UPI-nál ismerkedett meg a Közel-Kelettel: szerelem volt első látásra.
1986-ban Londonba költözött, és a The Sunday Times Közel-Kelet-specialistája lett. Még abban az évben bomba robbant Nyugat-Berlinben, három ember, köztük két amerikai katona életét követelve. Amikor kiderült, hogy egy líbiai ügynök keze volt a dologban, Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke elrendelte a líbiai célpontok bombázását. A Líbia élén álló Moammer Kadhafi épp előtte adott először interjút külföldi újságírónak: Marie Colvinnak.
A háború poklában
Innentől kezdve nem volt megállás: a 90-es években Colvin haditudósítóként bejárta a Balkán, Csecsenföld, Koszovó, Sierra Leone és Zimbabwe hadszíntereit.
1999-ben, a délkelet-ázsiai Kelet-Timorban, miután a veszélyhelyzetre tekintettel kivonták az ENSZ munkatársait és az újságírókat a régióból, ő képtelen volt magára hagyni az indonézpárti milícia csapdájában rekedt 1500 nőt és gyermeket. Továbbra is lelkiismeretesen tájékoztatta a világot a menekültek sanyarú helyzetéről. Colvin megállíthatatlanul érkező jelentései hatására az ENSZ végül mégis kimenekítette a civileket.
2001-ben, Srí Lankán a Tamil Tigrisek vezetőivel készített interjút, amikor egy gránátrepesz miatt elvesztette a bal szeme világát. Ekkor kezdte el hordani egyszerű fekete szemkötőjét, amely ikonikus és összetéveszthetetlen szimbólumává vált. A többséget egy ilyen trauma annyira megviseli, hogy isteni jelnek vélve elgondolkoznak a visszavonuláson. De vajon milyen ember az, aki a fél szeme elvesztése után még a betegágyban befejezi a cikkét? Elhivatott? Kevés ide ez a szó. Őrült? Ez talán közelebb áll az igazsághoz.
