Huszonöt éve, 1996. február 23-án mutatták be a mozikban Danny Boyle kultfilmjét, a Trainspottingot, amely Irvine Welsh azonos című regényéből készült. A kulttörténet sikerének titka, hogy az író egy egész generáció életérzését sűrítette bele: egy olyan generációjét, amelynek elege lett az önmegvalósítás képmutatásából, a végtelen lehetőségek zsákutcáiból, és a választás hazugságaiból. A Trainspotting mélyrepülés a kábítószerfüggőség poklába, amely egyszerre szabadít fel és láncol végérvényesen magához.
„Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat és elektromos konzervnyitókat.
Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást. Válaszd a fixkamatozású jelzálog-kölcsönt. Válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat. Válassz szabadidőruhát és hozzáillő sporttáskát. Válassz egy háromszobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban. Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy. Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító TV-s kvízjátékokat. Tömd tele a szádat ócska, szemét ételekkel. Válaszd a végén a rothadást. Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban. Élj pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?” – így kezdődik a film ikonikus nyitó jelenetsora, amelyben a főszereplő, Ewan McGregor rohan az utcán. Így nézett ki:
A „trainspotting” kifejezés az angol alsó középosztály fura hóbortjára utal, amely a tovaszáguldó vonatok megfigyeléséről és dokumentálásáról szól. Welsh átvitt értelmezésében a drogfogyasztás szinonimája: csak azok érthetik és érezhetik át igazán, akik maguk is benne vannak, mások számára semmit sem jelent. Könyve mégis több, mint egy drogosokról, drogosoknak szóló alkotás: az író egy egész generáció életérzését sűrítette bele. Ez már bőven elég a kultstátuszhoz!
Az adaptáció Mark Renton nézőpontjából mutatja be az eseményeket, szemben a kötet váltott szemszögeivel. A karakterek, sőt, a történet egésze erősen stilizált, hála azonban John Hodge forgatókönyvíró kiváló adaptálásának és Danny Boyle rendező kreatív vizualitásának, sikerült Welsh irodalmi esszenciájával átitatni a képkockákat. Boyle-ék elvetették a realista megközelítést, céljuk nem a drogprevenció volt, hanem a droghasználók perspektívájából megmutatni a valóságot. Szimbolizmussal és dinamikus vágással. Ehhez nagyszerűen passzolt Boyle fantáziadús, meghökkentő és egyedi stílusa, aki egy másfél órás, szünet nélkül száguldó hullámvasútnak forgatta le filmjét, iszonyúan energikus videoklip formájában.
A Trainspotting ugyanannak a fogyasztói társadalomnak mutat fityiszt, amely ellen klubba tömörülnek Chuck Palahniuk harcosai. Ennek a generációnak elege van az önmegvalósítás képmutatásából, a végtelen lehetőségek zsákutcáiból és a választás hazugságaiból. Nincs szükségük varázsgombára, hogy átlássanak a szitán: az alternatívák csupán illúziók, az egyetlen nyitva hagyott út pedig pont ugyanoda vezet, a semmibe, csak az utazás rajta unalmasabb és szenvedéssel teli. Hátat fordítanak a beolvadásnak és a megfelelés kényszerének, hogy kétségbeesve katapultáljanak a társadalomból. Menekülésük eszköze a drog.
A Trainspotting mélyrepülés a kábítószer poklába, amely egyszerre szabadít fel és láncol végérvényesen magához. Az átlagember – jó esetben – csak vendég itt, kívülálló, aki nem győz rácsodálkozni, milyen mély is az a (pöce)gödör, ahová a szerhasználó képes magát elásni. Mire vagy hajlandó a drogért? A film ironikus és szimbolikus toalett jelenete önmagáért beszél. A drogosok számára megszűnnek a következmények; ami persze nem igaz, de legalább nem nyomasztják többé őket, megfeledkezhetnek róla, akárcsak egy (pechére) rájuk szoruló kisbabáról.
Marknak megvannak azok a világosabb pillanatai, amikor társaira tükörképként tekint; és nem tetszik, amit lát. Ilyenkor megpróbál lejönni a cuccról, de aztán az emberségének megmaradt darabkáiból táplálkozó démonok (hol babazombis lázálom formájában, máskor tüzes istennyilaként a vénájában, esetleg a jószándékát kihasználó jóbarátként) folyton vissza-visszahúzzák. Mark szédülten futja ördögi köreit, remélve, hogy egyszer kívül reked, és sikerül megkapaszkodnia a társadalom peremén. De vajon miért vágyik oda vissza, ahonnan korábban elmenekült? Talán mégis akad alternatíva. Válaszd az életet! Az is csak drog, ami lassabban sorvaszt el.
A Trainspotting a lázadás és a belesimulás mozija, egy végletekig kifacsart és elbaszott fejlődéstörténeté, amely minden viszolyogtató és gyomorforgató pillanata ellenére is optimista hangvételű. Legnagyobb erénye, hogy megmutatja: az elkeseredettség és a reménytelenség üveghegyén túl is élnek emberek. Akik kurva jól érzik magukat addig, amíg tart az utazás; a szer csapóajtajára lépve azonban pillanat alatt a mélyponton találják magukat, amikor véget ér.
