Mozikba került az a film, ami egyrészt megkerülhetetlennek tűnt a Marvel-univerzum építgetése során, másrészt Marvel berkekben is érezhetően rezgett a léc a megvalósítása kapcsán – nem véletlenül tolódott már évek óta a premierdátum -, mivel mégiscsak egy hangyaméretűvé zsugorodni képes képregényhősről van szó, aki mindezek ellenére sem igazán bír emberfeletti képességekkel. Szóval fel volt adva a lecke, amit Edgar Wright repített jó magasra, de végül Payton Reed rendező csapott le. Nézzük, a háló melyik oldalára!
Neccesen, de veszi az akadályt az új Hangya-film, amelynek főhőse – nem, nem Hank Pym, a feltaláló, hanem „örököse”, a betörő – Scott Lang, aki Tony Stark (alias Vasember) lazaságával, de iróniát nélkülöző, inkább „önostorozó” humorával és esetlen karizmájával hódít, sztorija azonban – amit nyomokban át-áthat Edgar Wright szelleme – alapvetően a klasszikus Marvel koncepció nyomvonalán halad. Az már a Marvel-rajongók örök dilemmája marad, hogy ha a brit Wright (Simon Pegg alkotótársa, lásd: Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége) kezében marad a gyeplő – aki már évek óta pepecselt a film forgatókönyvével -, és nem fordít hátat a projektnek, miután a Marvelt bekebelező Disney-vel nem találta a közös hangot, vajon valóban tabukat döntögető, a már – túl sokszor – bejáratott sablonokat mellőző produkció született volna, amire mindenki felkapja a fejét, e helyett az atipikus megoldásai ellenére is átlagos Marvel film helyett.
Peyton Reed biztoskezű filmiparos vígjáték fronton, bár a Jim Carrey-s Az igenember 2008-as gigabuktája óta inkább visszatért a televízió világához (a sorozatokhoz és a tévéfilmekhez), így rejtély, miért ő bizonyult a Disney-nél a legjobb választásnak a rendezői székbe. Mindenesetre A NAGY VISSZATÉRÉS még várat magára, de egy szolíd bevonulásnak a nagyköltségvetésű játékfilmek vörös szőnyegén… nos annak megteszi A Hangya.
A film egy Scott Lang nevű mesterbetörőre koncentrál, aki legutóbbi “besurranása” következményeit viseli a börtönben. Lang letöltötte, amit felróttak neki, ám a rácsok mögül szabadulva nem a megkönnyebbülés, hanem a valóság minden terhe szakad a nyakába, kezdve azzal, hogy priusszal nem talál munkát, a volt neje egy zsaruval kötötte össze az életét, s a legrosszabb, hogy ritkán láthatja a kislányát. Nem igazán az a Marveles előélet, amihez hozzá vagyunk szokva, Paul Rudd természetes karizmájával pedig egészen kiválóan hozza a figurát. A körülmények – mi más, hát persze! – végül ismét a rossz útra csábítják, ahol MacGyvert megszégyenítő kasszafúrást követően mindössze egy különös ruhát sikerül eltulajdonítania egy öreg fószer páncélterméből. Azonban semmi sem az, aminek látszik: a rablás, a ruha, mind része egy mögöttes tervnek, amely valójában oly’ egyenes, mint a szeg. Képbe kerül Hank Pym, Michael Douglas tolmácsolásában, s a lánya, Evangeline Lilly-ként, s rögtön eljutunk ezáltal egy sarkalatos ponthoz: a filmet többek közt a szereposztása menti meg, mivel a meglehetősen egysíkú tudós apa és a sablonos érzékeny keménycsaj kétdimenziós figuráit a két színész nagyszerűen súlyozza, s játékuk a drámaibb részeket sem ülteti le. Douglas megfiatalítása pedig egészen elképesztő, hol van már Jeff Bridges Tron: Örökségbeli digitalizált mása a kikandikáló méretes lólábbal! Most 5 évvel később ez a technológia már természetesen hat.
Darren Cross figurája azonban, ahogy az a legtöbb Marvel antagonistára jellemző, nem kap kibontakozási lehetőséget, pedig Corey Stoll érezhetően orrvérzésig erőlködik, de egyszerűen képtelen emlékezetes főgonosz lenni. Viszont kellemesen csalódtam Michael Peña-ban, aki végre egy igazán testhezálló (mellék)szerepet és egyben a film legjobb poénjait kapta meg – a Guy Rithcie-t idéző flashback-jei csak szuperlatívuszokban említhetők.
A Marvel-filmek többek közt azért is hódítanak meg akkora közönséget, mivel egy bizonyos pontig két lábbal a realitás talaján állnak, nincs ez másképp A Hangya esetében sem: a film egy része – sablonok ide vagy oda – jól működő “rablós” film, megtalálhatók benne a zsáner jellemzői: a banda összeverbuválása, a rablás megtervezése és a gikszerektől sem mentes kivitelezés. Ez a jobban sikerült fele a produkciónak. Ezt fűszerezik meg aztán, kezdetben szinte észrevétlenül, később már két marokkal szórva, fantáziával, amelynek azonban – legalább a maga filmes univerzumán belül, annak logikai keretei közé illeszkedve – hitelesnek kell maradnia. Na most a Marvelnél sem olyan egyszerű egy gombnyomásra töpörödő karaktert hihetően megkreálni, de ez esetben összejött: a hangyaszemszögből bemutatott világ pedig meglepően látványos megoldásokat szül.
A jól bejáratott Marvel-koncepció azonban nem változott – talán ezen akart drasztikusan változtatni Wright, amiért repülnie kellett? -, a sztori szerkezeti felépítése követi az Amerika Kapitány és a többi hasonló képregény-adaptációét – azaz a jellemzően kiegyensúlyozatlan karakterépítést követően, ahol a kisember hőssé válik, a világ megmentése az általában jellegtelen és kidolgozatlan főgonosszal történő csörtét követő, elsietett lezárásban laposodik el -, ami viszont kissé már unalmas megoldás, s talán ez az oka, amiért sokan kezdenek besokallni a Marvel-dömpingtől (s amelyben frissítően hatott – egyrészt a sorozat formátumból, másrészt a hangulatából adódóan – a sötét tónusú Daredevil-sorozat… amíg az utolsó részben Matt Murdock bele nem bújt az ördögkosztümjébe, brrr!). Ha már a ruhadesign szóba került: Amerika Kapitány retro jelmeze anno baromira bejött, nagyon sajnáltam, amikor belebújt az újba, a Hangya esetében viszont ez a retro-cucc elég fapadosnak tűnik, legalább annyira, mint Daredevil új kosztümje a sorozatban (mennyivel menőbb volt már Murdock sötét pólója és fekete szemkendője?).
Befogadókészség függvénye, hogy kinek mennyire fog bejönni A Hangya, aki a korábbi Marvel-filmekre – itt elsősorban az eredetfilmekre gondolok – is szívesen ült be, az ezen is remekül fog szórakozni, főleg ha nem akad fenn olyan apróságokon, hogy a főhős hangyaméretűre zsugorodik, és rovarokat manipulál – miért, a villámos-kalapácsos isten vagy a nagy zöld mokány sztorija talán hihetőbb?! -, aki pedig eleve torkig van a képregény-adaptációkkal, az pedig úgyis messze elkerüli. A Marvel jó irányba nyitott a realisztikus-humoros megközelítéssel és a nagy közös univerzumépítéssel, épp csak azon a fránya alapkoncepción kellene már frissítenie. Nagyító alatt szemügyre véve A Hangyát sem lesz belőle az az óriás, amire felnézhetünk, csak az épp aktuális Marvel-darab, ami nem több, mint átvezetés a Marvel-moziverzum második és harmadik fázisa között.
A film végén ne siessetek elhagyni a mozitermet, mert ezúttal a stáblista közepén és a végén is található egy-egy bónuszjelenet!
Publikálva: filmtrailer.hu