Végre, végre (!!!) érdemben hozzá mertek nyúlni a klasszikus Terminator alapokhoz, és nem egy önismétlő folytatás (lásd: A gépek lázadása) született, hanem sikerült legalább közel akkora kontrasztot belevinni az új történetbe az előzményekhez képest, mint amekkorával anno James Cameronék éltek a második rész kapcsán. Épp ezért érthetetlen, hogy a stúdió marketingesei miért rántották ki a szőnyeget a kibernetikus organizmus lábai alól azzal, hogy az összes lehetséges módon (az előzetestől a film plakátjáig) “szétspoilerezték” a filmet, s ezzel kiherélték a Terminator genezisét.
Különösebben nem lep meg, hogy James Cameron azt nyilatkozta a Terminator: Genisys láttán, hogy ezt a filmet tekinti Az Ítélet Napja folytatásának. A gépek lázadásából mindössze három dolog maradt meg bennem, amelyeket pozitívumként tartok számon: a T-X női mivolta, a daruskocsi megforgatása és a film végi sötét, depresszív lezárás. Ezeket leszámítva értékelhetetlen volt az egész. A Megváltás esetében azért kaptam föl a fejem, mivel – többedmagammal – a Halálosztó 2029 könyvsorozat lelkes hívei közé tartozom, amely az Ítélet Napja utáni posztapokaliptikus állapotokat taglalja olykor meglepően szórakoztató módon, s mindmáig úgy vélem, hogy ha a Megváltás alkotógárdája a magyar írók ponyváiból merített volna, sokkal, de sokkal sikeresebb produktumot tudtak volna összehozni. A Megváltás végül olyan lett, amilyen – nem az a film jelen cikkem tárgya –, maradjunk annyiban: felejthető.
S akkor most bedübörög a mozikba a Terminator: Genisys, amelynek az első húsz-harminc perce maga a tejjel-mézzel folyó Kánaán! A kezdő képsorokban pazar kivitelezésben láthatjuk Az Ítélet Napját úgy, ahogyan még szélesvásznon soha, majd az emberiség Végső Nagy Rohamát a SkyNet egyik létesítménye ellen, ahol – s itt akár játékosan összekacsinthatnánk John Connorral, ha némi önreflexióval bírna az alkotás –, csak mi, nézők és az Emberiség Vezére tudja, hogy mi vár ránk. Igazán hangulatosra és grandiózusra sikerültek a jövőbeli csatajelenetek, érződik, hogy a 170 millió dolláros büdzséből a vizuális effektek és az akciószcénák meglehetősen tekintélyes darabot kanyaríthattak ki.
Szinte könnybe lábad a szemünk az újraforgatott, ismerős jelenetek láttán (lásd: a három punk, akiket 1984-ben Bill Paxton és Brian Thompson játszott, persze a Genisys újraforgatott jeleneteiben már más!), melyekben a Terminator és Kyle Reese 1984-be érkezik, ellentétes célokkal ugye: az egyikőjük likvidálni, a másik megvédeni kívánja Sarah Connort. Az alkotók a legapróbb részletekig odafigyeltek az újraforgatott képsorokra, s alapvetően az egész filmen érződik az első két rész iránti elkötelezettségük és tiszteletük. Schwarzenegger digitális fiatalított mása is megdöbbentően élethű – premier plánban alaposabban is megcsodálhatjuk -, és bennem rögtön felködlött a Stanislaw Lem adaptáció, A futurológiai kongresszus, amelyben Robin Wright színésznő eladja saját digitális mását a stúdióknak, hogy bármilyen filmben felhasználhassák. Lám, a fikciót lassan valóban utoléri a valóság!
A vásznon a már jól ismert történet azonban nagyot fordul, az idő másik mederbe terelődik, s mi Kyle Reese-zel egyetemben csak a levegőt kapkodjuk – a sztori váratlanul magasabb sebességre kapcsol! Agyunk elégedetten kattog a pörgő képkockák láttán, akció akciót követ, egészen addig, amíg le nem lassul a tempó, s figuráink, ezúttal már új köntösben – kivéve persze Schwarzeneggert! –, magyarázni nem kezdik a bizonyítványt: mit miért csináltak, mi miért történt, s az addig feszesre fújt lufi ereszteni kezd. Az alapkoncepció ez marad: akció, majd teljesen felesleges szócséplés, magyarázkodás ahelyett, hogy a sztorit alakítanák úgy, hogy a néző maga vonhassa le a következtetéseket. Karakterépítő dialógusok, párbeszédek helyett csak a két akció közötti időtáv tartalmatlan kitöltése folyik. A karakterek nem mélyülnek el – hol van ez John Connor pökhendi, pimasz, ugyanakkor érzékeny kölyökváltozatának szinte tűpontos ábrázolásától a második részből?! –, papírmasék maradnak, nem igazán érezzük magunkénak őket, s így érdektelen, mi történik velük. Emilia Clarke, bármennyire is kiváló Daenerysként a Trónok harca sorozatban, most épp annyira hiteltelen, Jai Courtney Reese-ként pedig egyenesen a Die Hard – Drágább, mint az életed McClane fia szerepében nyújtott teljesítményét idézi. Egyedül a Schwarzival szembeni ellenszenv visz némi életet és valamennyi humort a figurájába. Emilia Clarke és Courtney közti kémia, amely az alapja lenne a szerelmi szálnak, a nullához konvergál, s az Istennek se’ értjük, hogy mi alapján juthatnának el ők ketten a beteljesülésig (“Párosodtatok?” – kérdjük Clarke-tól türelmetlenül a Terminatorral együtt). Schwarzenegger Terminatorként pedig valahogy háttérbe szorul, mindig az utolsó pillanatokban bukkan fel, hogy megmentse Sarah és Kyle életét. Amikor azonban képbe kerül, még ősz hajjal és ráncosan is ő az igazi Terminator, s minden további nélkül elhisszük neki, hogy az élő szövet a fém vázon képes az öregedésre.
Amíg 1984-ben vagyunk, addig a film remekül működik, a közeljövőbe ugrással azonban nemcsak a sztorivonal, hanem mi, nézők is menthetetlenül összezavarodunk. A sztori tele lesz logikai hibákkal – az időparadoxon lesz a legkevesebb, amiért főhet a fejünk –, egyedül a látvány, valamint a múlt és a jövő, azaz Schwarzenegger és Jason Clarke összecsapásai mentik a menthetőt. Sarah, John Connor és Kyle Reese megváltozó viszonyrendszere is némi visszásságot keltett bennem, az pedig különösen, hogy milyen érzelemmentesen és érdektelenül keresztüllépnek rajta a delikvensek. Jó, értem én, hogy ez nem dráma, de Cameron mindkét Terminatorában vigyázott arra, hogy karakterei két lábbal a földön álljanak.
Szórakoztató – ugyanakkor a vásznon, mint tükörben látva kissé riasztó – fricska mai társadalmunk mobilkezelési szokásaira – nem beszélve a Facebook-nemzedékről – a Genisys-utalás, amely nem pusztán játék a szavakkal a film címében, hanem konkrétan egy alkalmazás, amely összeköti a felhasználó valamennyi elektronikus eszközét. Ismerős? Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez már nem is az oly távoli jövő!
A Terminator: Genisys önmagában egy kerek egész filmet alkot, ugyanakkor maradnak még megválaszolandó kérdések, nem beszélve a film stáblistájába ágyazott bónusz jelenetről. A Paramount már a premier előtt zöld utat adott a film folytatásainak – na nem azért, mert annyira bíztak a box office-ban, hanem mert 2019-ben a Terminator-jogok visszaszállnak James Cameronra, és addig mindenképp össze akarnak hozni egy trilógiát (hál’ Isten, nem sikerült – a szerk. 2022).
Nos, a Genisys semmiképpen sem rossz Terminator-film, A gépek lázadását például magasan veri, legnagyobb érdeme pedig az, hogy drasztikusan hozzá mert nyúlni a sztoriszálhoz. Legnagyobb negatívuma abban áll, amiért állítólag pont Alan Taylort, a Trónok harca és a Maffiózók sorozat egyik társ-, valamint a Thor: Sötét világ rendezőjét kérték föl erre a produkcióra: hogy a látványon kívül a karakterekre és a szerelmi szálra is kellő figyelmet fordítson. Valami nagyon mellé ment, s ha valóban ez volt a rendezői koncepció, úgy Taylor elbukott, s valószínűleg rendezőváltás elé néz a legújabb Terminator-trilógia (váltás helyett elkaszálták, mintha meg sem történt volna – a szerk. 2022).
Publikálva: filmtrailer.hu (2015. július 3)