Legyél bár kőszikla, a hullám idővel magával ragad! Ezt tanulják meg a német középiskola diákjai, amikor a projekt hét keretében elszabadul a pokol, és a múlt két kézzel utánuk nyúl. Soha ne mondd, hogy soha!
Rainer Wenger egy német középiskola tanára. Karizmatikus egyéniség, inkább hasonlít diákjaihoz, mint tanártársaihoz: rockzenét hallgat, Ramones pólóban jár és tegeződik diákjaival. Az iskola vízilabda szakosztályának edzője, emellett politikaelméletet oktat. Tanítási módszerére jellemző, hogy párbeszédre törekszik a tanítványaival, hogy gondolkodásra késztesse őket.
A projekt hét keretében az autokrácia (egyeduralom) tárgykörét kell feldolgoznia. Akaratlanul is a Harmadik Birodalom kerül szóba, mire diákjai kelletlen reagálása („Nem fordulhat elő hasonló. Egyszerűen túl sokat tudunk.”) kapcsán egészen elképesztő ötlet körvonalazódik a fejében. Különös kísérletbe kezd: a hét hátralévő részében átalakítja az osztály társadalmi rendszerét, és egyeduralmat vezet be. Sajátos ideológiát teremt a gyerekeknek, magát vezérré kiáltja ki, akinek mindenben engedelmeskedni kényszerülnek. Kitalálnak egy szimbólumot, egy jelvényt, ami az összetartozást erősíti, és egyenruhát vezetnek be a csoporton belüli szociális egyenlőség megteremtése érdekében.
A diákok belemennek a dologba. Ami kezdetben jó heccnek tűnt, kezd elfajulni: a szibólum és az egyenruha egyre többet jelent számukra. „A hullám” – így nevezik el a csoportot – tagjai kivetkőznek önmagukból: magasabbrendűnek kezdik érezni magukat mindenki másnál, erőszakosabbá válnak, míg végül az iskola falai közül kiszabadulva végighömpölyögnek a városon; tagjai a Harcosok klubja Káosz Brigádjának „űrmajmaihoz” hasonlóan végigrandalírozzák az utcákat, erőszakos és vandál tetteket hajtva végre. Mi jöhet még, mire véget ér a projekt hét? Vajon az önmagából is kifordult Wenger „úr” meg tudja-e állítani a lavinát, amit elindított? Még fontosabb kérdés: meg akarja-e állítani?
Dennis Gansel a Napola – A Führer elit csapata című filmje kapcsán már boncolgatta a témát. De míg abban a második világháború náci miliőjét festette vászonra, addig most aktuálpolitizál. Az emberek elégedetlensége, a politikai hatalmon lévőkkel szembeni mély csalódottsága és az ebből táplálkozó düh időtől és helytől függetlenül kedvez a nacionalista, szélsőjobbos eszmék térnyerésének . Gansel azt mutatja be, hogy hová sodorhatja még egy ártalmatlanul induló játék is az emberi pszichét.
Hibátlan a forgatókönyv: intelligens párbeszédek és feszültségteremtő helyzetek jellemzik, fittyet hány a Nagy Hollywood-i szkripteknek! Profik a színészek is: Jürgen Vogel (a tanár úr) brillírozik szerepében, Max Riemelt pedig ugyanolyan remek pályája elején járó, befolyásolható vízilabdázó tanoncként, mint a Napolában ökölvívó újoncként. Kiemelném még az operatőri munkát: a vízilabdás és víz alatti jelenetek igazán jól sikerültek, de az egész filmre jellemző a szép, igényes fényképezés.
A film Todd Strasser azonos című regénye alapján készült, amely megtörtént eseményeket dolgoz fel. Az eredeti helyszín, meglepő módon, még csak nem is Németország. 1967-ben egy kaliforniai városban, Palo Altoban egy Ron Jones nevű történelemtanár érdekes pszichológiai kísérletet fogott: diákjai értetlenségére, hogy a német emberek miért nem léptek föl a nácik ellen Németországban, a Hitlerjugend mintájára mozgalmat indított, jelszavakkal, jelvényekkel, egyezményes karmozdulatokkal. Az ifjúság megdöbbentő gyorsasággal tette magáévá a Jones által indított autokratikus társadalmi berendezkedést. A tanár 16 oldalas tanulmányt írt tapasztalatairól The Third Wave címmel, amely azóta ajánlott irodalom az Amerikai Egyesült Államokban, Izraelben és Németországban. Talán nálunk is bekerülhetne az ajánlottak közé.
Próbáljunk meg úgy tekinteni a jövőbe, hogy ne kövessük el újra a múlt hibáit. Láthatod, lehetünk akármilyen felvilágosultak, az autokrácia rémképe emberi természetünkből fakadóan örökké Damoklész kardjaként függ majd fölöttünk.
Megjelent: filmstrip blog