Végre itthon is műsorra tűzte az HBO minden idők legjobb televíziós sorozatának kikiáltott Maffiózók előzményfilmjét, A maffia szentjeit. A Tony Soprano fiatalkorát bemutató alkotást tűkön ülve várták a rajongók, amely aztán egyszerre hozott brutális nosztalgiát és zavart csalódást.
Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a Maffiózók az amerikai televíziózás Keresztapája: amit Francis Ford Coppola fél évszázaddal ezelőtt a gengszterfilmes klasszikusával megteremtett a szélesvásznon, azt David Chase-nek sikerült újradefiniálnia a képernyőn. Az HBO sikersorozata a maffiát és az egész olasz-amerikai kultúrát megmerítette az álmos külvárosi mindennapokban. A szappanopera felszínességét drámai mélységgel kerülte el, miközben tabuk nélkül boncolgatott olyan nehéz és ellentmondásos témákat, mint a bűnözés, a család, a nemi szerepek vagy a mentális betegségek. A gengszterek tradicionális alakjából esendő átlagembereket faragott. Tette mindezt a televíziózás milleniumi reneszánszának hajnalán, amelyet a tévésorozatok térhódítása jellemzett.
Chase sorozata annakidején egyszerre mutatkozott be Harold Ramis hasonló tematikájú vígjátékával, a Csak egy kis pánikkal – amelyben a maffiafőnök Robert De Niro kér segítséget a pszichiáter Billy Crystaltól –, a Maffiózók azonban drámaiságával gyorsan kinőtt az ominózus nagyjátékfilm árnyékából. Hat évadon keresztül követhettük nyomon a pánikrohamokkal küzdő Tony Soprano ikonikus tévés keresztapává emelkedését. Hullámvölgyekkel tarkított életútjának megelőző szakasza azonban – nem feltétlenül rossz megoldásként – az anekdoták homályába burkolózott, amelynek tisztázására az alkotók tizennégy év után vállalkoztak. A maffia szentjei ütős eredettörténet helyett valami egészen mással szolgál.
Az 1967-es nyár bizony más volt, mint bármelyik korábbi. Giuseppina Amerikába érkezése legalább annyira fölkavarta a DiMeo család mindennapjait, akárcsak a faji alapú zavargások Newark városát. Tony Soprano felnőtté válásának történelmi hátteréül szolgáló időszakot gyorsan vérbe fojtották a Nemzetőrség felfegyverzett katonái és harckocsijai, de már semmi sem maradhatott többé ugyanaz. Valami végérvényesen megváltozott. Dick Moltisanti végét a családon belüli erőszakossága okozza, Olaszországból hazahozott importált szeretője, a gyönyörű Giuseppina pedig Dick fia, Dickie oldalán – és persze karjai közt – keres vigaszt.
Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Maffiózók előzményfilmjének középpontjában nem az ifjú Tony, hanem a közkedvelt Dickie áll, aki nem más, mint a sorozatbeli Christopher Moltisanti édesapja. Dickie megnyilvánulásaiban és habitusában is mintha Tony reinkarnációja lenne (vagy fordítva): intelligens és karizmatikus vezető, aki igyekszik lojális lenni „mindkét” családjához, miközben vehemens természetének következményei miatt nyomasztja a bűntudat. Közben meggyűlik a baja a mind önérzetesebben viselkedő fekete bandákkal, akiket megcsap a történelem szele. Éppúgy pártfogásába veszi az unokaöccsét, ahogy teszi azt később Tony Christopherrel. Mind nehezebben tudja kielégíteni az apjától megörökölt szeretője, Giuseppina igényeit. Népszerűsége miatt Junior is egyre jobban megorrol rá.
