Aki egy Drive-szerű folytatást vár Nicolas Winding Refn új mozijától, az mélységesen csalódni fog. Míg a Drive – Gázt! egy rendkívül jól megírt és feldolgozott könyvadaptáció, ahol Refn kezeit a forgatás során végig fogták a producerek, addig a Csak Isten bocsáthat meg esetében szabadon engedték a pórázról a dán „dogot”, aki tabuk nélkül kiélhette művészfilmes hajlamait. A Drive – különösen az új filmhez képest – a kommersz kategóriában mozog, míg a Csak Isten bocsáthat meg lép egy szintet – hogy felfelé vagy lefelé, tulajdonképpen csak nézőpont és befogadóképesség kérdése -, ahol költészetté nemesül. Aztán hogy ez mennyire jó nekünk, az megint más kérdés!
Julian és bátyja, Billy egy thai box klubot üzemeltet valahol Bangkokban. A klub azonban csak álca, valójában a drogbizniszt leplezik vele. Amikor Billy-t brutálisan meggyilkolják, Julian-re marad a vérbosszú joga, aminek igyekszik is megfelelni. Azonban fegyverrel a kézben végül másképp dönt, és futni hagyja a gyilkost. Hamarosan megérkezik Julian és Billy rendkívül karizmatikus édesanyja, aki mindenkivel végezni akar, akinek köze volt elsőszülött fia halálához. A nyomok a törvény felett álló helyi rendőri erőhöz vezetnek. Julian két tűz közé kerül.
A történet soványka, ám még mindig lehet biztos alap egy kemény akció-thrillerhez, gondolhatnánk. Talán fel is sejlik előttünk egy Elrabolvába oltott Oldboy jellegű vérmes bosszútörténet, hamisítatlanul Refn-i Drive-os stílusjegyekkel nyakon öntve. Talán már össze is fut a szánkban a nyál, s előre nyalogatjuk mind a tíz ujjunkat… de ne tegyük!
Ugyanis ez a film egy klasszikus Refn-i (rém)látomás! Valószínűleg a Drive – Gázt! sikerén felbuzdulva ment bele a stúdió, hogy a művész urat engedje a saját feje után menni. Hadd csinálja azt, amit akar! Na most a dán filmesek igazi zsenik – lásd: Lars von Trier -, ezt nem vitatja senki: igen egyedi látásmódot képviselnek. Amíg ez pusztán a filmes technikai eszközökre vonatkozik, és van egy producer, aki fogja a kezüket, s terelgeti őket, addig nincs baj, de ha a forgatókönyvhöz engedik őket, ne adj Isten, teljesen szabad kezet kapnak, akkor fenéken billentenek minden begyepesedett szabályt, és valami igazán egyedit alkotnak, ami azonban az átlagnéző számára nehezen dekódolható.
Az ultrabrutális Bronson és a zajos kritikai és közönségsikert aratott Drive – Gázt! között Refn készített egy ízig-vérig saját produkciót, Valhalla: A vikingek felemelkedése címen. Az új filmje inkább ezzel mutat rokonságot: a történet szinte teljesen háttérbe szorul, az erős hangulatiság dominál, ami szilárd alapot teremt az egészen sajátos és nehezen felfejthető szimbólumrendszerhez. Rendkívül véres, kevés dialógus, minimalizált színészi játék jellemzi, sok az állókép vagy a kamera lassú kocsizása, kevés a vágás. Ugyanakkor a Csak Isten bocsáthat meg valami elképesztően gyönyörűen van fotózva, Larry Smith keze munkáját dícséri, aki már a Bronsonban is együtt dolgozott Refn-nel. A Távol-Keletre jellemző, a giccs határát súroló pompa bemutatása, a fény-árnyék játék, a természetes fény háttérbe szorítása, az élénk neonszínek és a sötét helyszínek váltakozása kicsit Cronenberg Cosmopolisának képi világát idézte fel bennem. Smith képeit remekül kiegészítik a filmben hallható zenék és zajok, melyek Cliff Martinez profizmusáról vallanak. Összességében elmondható, hogy a film technikailag egy közel tökéletesre csiszolt gyémánt, amit élmény megtekinteni. Kár, hogy ez az audiovizuális tökély nem vezet sehova.
Gosling karaktere igazából csak a Drive fényében érdekes, ugyanis akaratlanul is a Sofőr szótlan, pszichopata karaktere próbál az ember lelki szemei előtt átnyomakodni Julian figuráján, aki viszont homlokegyenest más karakter. Ha eltekintünk a Drive–tól, a minimálisnál is kevesebb színészi eszköztárat felvonultató Gosling semmitmondó figurája kétdimenizóssá fakul. Hasonló a helyzet a törvény felett álló, élet-halál urát (Istent?) játszó Vithaya Pansringarmmal, aki szintén egyoldalú, dimenziót vesztett szereplő, akivel ugyanakkor a játékidő előrehaladtával egyre több szimpátiát kezd érezni a néző. A legnagyobb alakítást Kristin Scott Thomas nyújtja, aki lehengerlő a mocskos szájú, a fiait bábokként kezelő, erős kezű, zsarnok anya szerepében. Ő igazán kitesz magáért a filmben.
A Csak Isten bocsáthat meg egyáltalán nem lenne rossz film, ha az öncélú művészieskedést sutba vágta volna, és kicsit rágyúr a karakterekre és a történetre. Hasonló művészfilm ugyanakkor egyenesen kuriózum a futószalaggyártásra átállt filmipar földjén. Az átlagnéző számára túl nehéz alkotás, mivel a dekódolása nem épp egyszerű. Formabontó produkció, ami ugyanakkor a filmkritikusokat is megosztja (lásd: rottentomatoes). Helytálló lenne a feltételezés, hogy Refn – a nagy művészekhez hasonlóan – saját magának készített filmet? A lelki szemeim előtt amúgy is mintha az ő alázatosan meghajlott alakja sejlett volna föl az utolsó előtti jelenetben, mielőtt a katana lesújt… Refn, vajon Isten (ezért) megbocsát? És mi?
Publikálva: filmtrailer.hu