Angry Birds – A film: Ha malacod van, nem kerülsz az útjukba

A népszerű mobiljáték televíziós térhódítása után már csak idő kérdése volt, hogy a madarak és malacok harca begyűrűzzön a szélesvászonra is. A csúzli legyen velük!

Tojásért fel! – lehetne a jelmondata mindkét félnek, s a célon kívül más közös nincs is a madarakban és a malacokban, ez a szűk keresztmetszet, amely végül kirobbantja a mobilképernyőket betöltő, a mobilkészülékeket megrezegtető, “végenincs” háborút. A finn Rovio Mobile 7 évvel ezelőtt kezdte meg az Angry Birds fejlesztését, ahol egy olyan ügyességi-logikai videójáték lebegett a cég emberei előtt, amelyben egy csúzli segítségével különböző színű és képességű madarak kilövése a feladat, elpusztítandó a tojáslopó zöld malacok védvonalait. A játék óriási siker lett, hatalmas elismerést és nem kevés árbevételt hozott a Rovio-nak, aki vérszemet kapva 2013-ban a televíziót is meghódította sorozat formájában, ahol a mérges madarak epizódonként három percben püfölték zöldre a sertéseket.

Adja magát a kérdés, hogy mit lehet ebből a felállásból kihozni történetileg egy másfél órás filmben? Hát bizony nem sokat, és itt vérzik el az új produkció, mert nem igazán tud és nem is akar elvonatkoztatni a forrástól, a két elsőfilmes rendező, Clay Kaytis és Fergal Reilly inkább biztonsági játékot játszik, minthogy kreatívan szárnyaljon. Pedig Kaytis a Disney, Reilly a Sony berkeiből érkezett – a stúdiók utóbbi legsikeresebb produkcióiban (JégvarázsAranyhajHotel TransylvaniaDerült égből fasírt) működve közre – valószínűleg jelentős know-how-val feltöltekezve.

Pedig jól indul A Film – rögtön az elején lezavarva az előzetesekből már megismert gegeket -, korrektül kidolgozott karaktereket vonultat fel, élükön Pirossal, aki dühkezelési problémákkal küzd egy eszményi, a felszínen utópisztikusnak tűnő madártársadalomban, ahonnan fekete bárányként (WTF?!) lóg ki néhány hasonszőrű… izé, -tollú társával egyetemben. Hamarosan kiderül, hogy a harag, ami egy idillien békés világban jellemzően rossz tanácsadó, háborús helyzetben azonban nélkülözhetetlen és kiaknázható érzelmi reakció (csak nekem sántít ez így egy kicsit?!). Történik ugyanis, hogy kitör a Madár-szigeten a sertésvész, akarom írni, partra szállnak a malacok, akik segítőkészen viszonyulnak a szárnyasokhoz, nem minden hátsó gondolat nélkül. Egyedül Piros az, aki átlát valamennyire a szitán, s felkerekedik a társadalom másik két férgesével, hogy a nehéz helyzetben segítségül hívják Erős Sast, a szárnyképtelen madárnemzedék legendás repülő bajnokát, hogy védje meg a szigetet a behatolóktól.

Miközben a film szinte görcsösen próbál humorizálni – sajnos több a kihagyott ziccer (lásd: fentebb a malacok érkezése!), mint a (például: Bölcsek-tavás) telitalálat -, addig maga a történet szó szerint unalomba fullad. Különösen érezhető ez azoknál a jeleneteknél, ahol a betolakodók kerülnek a középpontba: itt érezhetően a hasraesős helyzetkomikumé lesz a főszerep, mivel mindössze Leonard, a sertések királya kap épp egy malacfarknyi egyedi bájt, a többi koca – jellemzően a játékhoz – beleolvad a zöld tömegbe. Nem is lenne ezzel baj, de a humorszint hatalmasat zuhan, immár a gyerekek mércéjét sem igazán ütve meg. Található benne néhány, felnőtteknek szóló kikacsintás is (lásd: a Ragyogás ikres jelenete!), azonban ezek száma elenyésző ahhoz, hogy folyamatosan fenn tudja tartani anyu és apu egyre laposodó figyelmét.

A főszereplő Piros karakterét gyorsan magunkénak érezhetjük, elsősorban azért, mert az őt ért retorziókkal mindenki folyton-folyvást szembesül az életben, s kevesen tudjuk ilyen frappánsan lekezelni, mint ahogy azt ő teszi. Piros a mi hősünk, s úgy érezzük, mi is úgy szemléljük – vagy csak szeretnénk szemlélni? – a világot, ahogy vastag szemöldökei alól ő teszi. Chuck és Bomba is szimpatikusak a maguk módján, kár, hogy ezekkel a jól felépített karakterekkel aztán nem igazán tudnak mit kezdeni az alkotók. A film fináléja – stílszerűen – egy hagyományos Angry Birds csúzlizássá silányul, mindenféle kreatív megközelítés nélkül. Kár érte.

Ha olyan bátran nyúltak volna hozzá a történethez is, ahogy tették azt a figurákkal, s mellőzték volna a humor szintjén az állandó, görcsös megfelelni akarást, talán az év animációja is lehetett volna. A kivitelezés szép és letisztult, a 3D-nek azonban kevésbé látom értelmét, talán a film nyitójelenetében és a fináléban érezhető igazán a térhatás. A produkcióhoz összeválogatott zenék viszont nagyon találóak lettek! Az Angry Birds – A film a feleslegesnek tűnő játékadaptációk táborát erősíti, de ez igazából nem is annyira meglepő, tekintve a játék stílusát. Ami a tévében 2-3 percben megállja a helyét, az könnyen üresnek hat másfél órába felduzzasztva. Ez így csak közepes! Leülhetsz, Piros! S tedd le azt a csúzlit, tubicám, ne célozz vele rám!

Publikálva: filmtrailer.hu (2016. május 11.)

Szólj hozzá!