Jason Reitman író-rendező a Szellemirtók következő részével mindenkinek meg akart felelni, rajongóktól a stúdióig, de Kosztolányihoz hasonlóan járt: „mint aki a sínek közé esett”. Talán nem véletlenül nem készült el mostanáig a harmadik epizód.
„Furcsa zajokra ébred az éjszaka közepén? Érez szorongást a pincében vagy a padláson? Találkozott már kísértettel, szellemmel, kósza rémmel? Ha a válasz igen, egy percig se habozzon! Azonnal hívja fel a szakértőket, a Szellemirtókat! Előzékeny és hozzáértő munkatársaink a nap minden órájában rendelkezésére állnak. Mi minden további nélkül hiszünk Önnek!”
Azok a boldog szép napok
1984-ben frissességével, humorával, szeretnivaló karaktereivel és pazar speciális effektusaival (utóbbiakért Oscar-díjra is jelölték) a Szellemirtók belopta magát a nézők szívébe. Pedig Dan Aykroyd komikus nem egészen ilyennek képzelte el a multidimenzionális “rovarirtók” csapatát, amelyben eredetileg John Belushi, Eddie Murphy és John Candy csapattak volna protonágyúikkal a szellemek nyomában. Szerencsére Ivan Reitman rendező és a humorista Harold Ramis (többek közt neki köszönhetjük a Bombázók a seregnek, a Golfőrültek és az Idétlen időkig felejthetetlen gegjeit) gatyába rázták Aykroyd forgatókönyvét, sajátos eleggyé mixelve össze a horror, a sci-fi és a vígjáték műfaji elemeit, amelyek még mai szemmel is rendkívül szórakoztatók.
A siker nem maradt el, a Szellemirtók rövid idő alatt kultstátuszba került. A közönség szívesen vette volna univerzumának kitágítását, mégis öt hosszú évet kellett várni a folytatásra. A második résznek nem sikerült megütnie az előző színvonalát, ennek ellenére a rajongók boldogok voltak, hogy újra találkozhattak kedvenceikkel a vásznon. Bill Murray nem volt oda már magának a folytatásnak a gondolatáért sem, egy gyenge pillanatában (mindig van az a pénz!) mégis igent mondott rá. A kútba esett harmadik etapra már annál könnyebb szívvel mondott kategorikus és megmásíthatatlan nemet, amely az ezredfordulón egészen a pokolig lifteztette volna a szellemes társaságot, hogy magával Luciferrel mérjék össze a protonvetőiket.
Nők a kult mögött
A Szellemirtók nimbusza animációs sorozatok és videójátékok formájában virágzott tovább, amíg a kétezres évek erőre kapó feminizmusa be nem gyűrűzött Hollywoodba egy alapvetően elhibázott elképzeléssel, a filmklasszikusok női szemszögből való újraforgatásával. Félreértés ne essék, nem az egyenjogúság ellen emelek szót: legfőbb ideje volt tűzre dobni a szereposztó díványokat, leleplezni és kisöpörni a filmszakma érthetetlenül sokáig megtűrt szexuális ragadozóit, valamint elindítani azt a folyamatot, amely idővel elvezethet a filmipar vérfrissítéséhez és megreformálásához. Hollywood remake-, és reboot-mániájában azonban inkább ölt testet a kreativitás hiánya és a „könnyű” profitszerzés, mint a feminizmus eszméje; utóbbi esetben amúgy is erősen megkérdőjelezhető, hogy a trend vagy a meggyőződés vezet-e egy filmstúdiót.
Mindezek ellenére azt gondolom, hogy a Szellemirtók női változata még akár működhetett is volna, ha Paul Feig író-rendező megfelelően nyúlt volna hozzá az eredetihez, szerethető karaktereket és épkézláb történetet téve le az asztalra. Ez a vonat azonban elment! Az új évezred felsült szellemirtóit csapdába ejtette saját elhibázott koncepciójuk.
Az ektoplazma ébredő ereje
Ekkora közönségbukta után Jason Reitman író-rendezőnek, az első két részt jegyző Ivan Reitman fiának nem volt könnyű dolga tető alá hoznia egy esetleges folytatást. Főleg, hogy jó három évtizeddel ezelőtt maga is balfácánként jellemezte a csapatot (a második részben ő az a srác, aki a gyerekzsúron beszól Dan Aykroydnak). Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a szőrszálhasogató rajongói igények messzemenő kielégítéséhez egészen a kiindulópontig vissza kell nyúlnia.
