Előzetese alapján az új Guy Ritchie-produkció látszólag nem több szimpla akciófilmnél, valójában kőkemény bűnügyi film, amelyben az író-rendező kedvére eljátszogat a zsánerekkel. Az Egy igazán dühös ember felültet a tesztoszteronbombára, amelynek az oldalára Jason Statham neve van odapingálva, és fellő minket a Holdra.
Tizenhat éve forgatott egymással utoljára közös filmet a kultikus rendező, Guy Ritchie, és az ikonikus akciósztár, Jason Statham. A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacsőben, a Blöffben vagy épp a Revolverben még egészen más karaktereket formált meg, mint ami az évek során végül a védjegyévé vált: a sztoikus és aszketikus verőember, aki megállíthatatlanul tör előre a célja felé, törött csontokat és golyó szaggatta testeket hagyva maga után. Az Egy igazán dühös emberben összedobták, amijük van, a végeredmény pedig önmagáért beszél: egy adrenalinnal átitatott, bosszúszomjas bűnfilm született, amelyben Statham terminátorként tiporja el a Ritchie által felsorakoztatott akciófilmes kliséket.
A pénzszállító című francia film amerikai remake-je csak nagy vonalakban emlékeztet az eredeti alkotásra. Ritchie teljesen átgyúrta a sztorit, és a saját szája íze szerint forgatta le. Így a pénzszállítók mindennapjai helyett kezdetben valóban egy B kategóriás akciófilmnek tűnik a mozi, amelyet csak erősít a vídiába mártott főhős minden mimikát nélkülöző figurája. Statham fapofával és megfeszített végtagokkal uralja a vásznat, mintha egy testépítő versenyen pózolna. De nincs ezzel baj, őt ezért szeretjük. A nyitány, egy pénzszállító kirablása, magán viseli Ritchie kifordított stílusát: a páncélautó belsejében, fixen rögzített kamerával, mintegy bennfentesként követhetjük nyomon a történéseket. Az epizódokra szétszabdalt történet aztán vissza-visszatér ehhez a rabláshoz, hogy az újabb és újabb szemszögekből kikerekedjen a sztori.
Az epizodikusság kedvez a karaktereknek is: a második etapban Statham figurája árnyalódik, és tragédiája éjsötét bűnfilmbe viszi a produkciót. A jelenetek a Maffiózók televíziós sorozat naturalista képsorait idézik, a filmzene pedig az alvilági atmoszféra összekötő habarcsa. Ó igen, ez az igazi Guy Ritchie, ezért szeretjük! Statham-et pedig lekörözik a fogdmegek karizmatikus figurái, különösen a fehér sörényű Darrell D’Silva és a mély hangú Babs Olusanmokun visszafogott alakításai hitelesek.
A harmadik etapban meglepő módon a „rosszfiúk” kerülnek fókuszba: karakterizálás ez felső fokon, ami a tipikus B kategóriás akciófilmektől teljesen műfajidegen. Megismerjük a másik oldalt, motivációt kapnak a máskor csak szimplán puskavégre termett bűnözők, akik talán nem is annyira gonoszok. Szőrmentén még a rendszer által magukra hagyott, gyilkológépeknek kiképzett ex-katonák fölötti moralizálásra is jut idő. Persze dramatizálással nem vádolhatjuk meg a produkciót, ahogy nem jellemző rá a szereptévesztés sem.
