Augusztusban visszatér a képernyőkre Jason Momoa nevével fémjelzett See című posztapokaliptikus tévésorozat, amelyben az emberiség barbár sötétségbe süllyedt. A vakok földjén az asszony és a gyermekei után kajtató Baba Voss családegyesítésére határozottan megéri majd odafigyelni a nyár végén.
Szokás mondani, hogy vakok között a félszemű a király. Ennek apropóján a látásában nem korlátozott maga lenne Isten? Az Apple TV See című televíziós sorozatában a XXI. századra hétmilliárd önjelölt istenre hízott planétánk Pantheonja, akik valamiért mindenáron ki akarták rúgni maguk alól a Földet. Amit pedig a leleményes emberiség elhatároz, az úgy is lesz: Pandora szelencéjét felcsapva egy halálos vírussal rúgott öngólt magának, a maroknyi túlélőt pedig évszázadokra sötétségbe taszította a szövődményként fellépő vakság. A látás képessége, ami egykor természetes és magától értetődő volt, ma már csak mese, felidézése főben járó bűn. A természet pedig visszakövetelte a civilizációtól, amit csupán kölcsönbe adott.
Az emberiség hátramenetbe kapcsolt a fejlődés útján: törzsekbe tömörülve küzd a túlélésért, miközben generációról generációra kopik ki a tudás az életükből. A letűnt korszak használati tárgyai, melyek még nem adták meg magukat az enyészetnek, isteniként magasztosulnak föl. A látás eretnekségét vallási dogmákba csomagolják, melyeket kegyetlen boszorkányvadászok foganatosítanak. Egy távoli és tébolyult királyné önkényes szeszélyei pedig csak még inkább bebetonozzák a félelmet és a szellemi sötétséget a fejekben.
Egy apró falu harcos vezére, Baba Voss, akár saját közösségével is szembe szegülve, igyekszik megvédeni Maghrát és az ikreit a boszorkányvadászoktól. Bár nem ő a gyerekek vér szerinti apja, mégis akként viseli gondjukat, és őrzi meg titkukat az évek során: a velük született látás képességét. Az ikrek felcseperedve egyre nyitottabbak a világra és kíváncsibbak származásuk titkára. Így végül útra kelnek szüleikkel, hogy vér szerinti apjuk nyomába eredjenek. Mögöttük egy mindenre elszánt emberrel és a boszorkányvadászok hordájával.
Steven Knight a Birmingham bandájával és a Tom Hardy fémjelezte Tabuval már bizonyította, hogy a fejéből kipattant sorozatokra érdemes odafigyelni. A See két évvel ezelőtt bemutatkozó első évadával sötétségbe taszította az emberiséget, de a világtalanság korántsem jelent egyet a lélek éjszakájával. Sőt, épp ellenkezőleg, állítja Knight, amikor Isten lecsukja a szemünket, kinyitja a szívünket. A sorozat látványos, magával ragadóan izgalmas pilotjában látható egyszerű, papírmasé figurák idővel meglepő szentimentalizmussal mélyülnek el, mi több, esnek át a ló túloldalára. Így lesz például a Khal Drogo-klón, kőkemény Jason Momoából pillanatok alatt odaadó hitves és érzelmektől túlfűtött apa, ami már-már a giccs határára sodorja a sorozatot. Ennek az időnként eltúlzott érzelmességnek is van pozitív üzenete: nem gáz időnként a férfiembernek sem szóban kifejezni az érzelmeit.
Más karaktereknek viszont rendkívül jól áll ez az elmélyülés: az évad második felének legjobb párosává növi ki magát Maghra és a boszorkányvadász-vezér, Tamacti Jun. Hera Milmar törékeny és védelemre szoruló nőből királyivá avanzsál, akinek végig asszisztálhatjuk feltámadását. Christian Camargo pedig egysíkú antagonistaként a semmiből növeszt bonyolult lelkivilágot. Sylvia Hoeks viszont kicsit túljátssza a királynő figuráját, aki Cersei Lannister tébolyodott tükörképére emlékeztet. Az évad végén közös jeleneteikben Milmar visszafogott játéka kenterbe veri Hoeks ripacskodását.
Knight nagyszabású disztópiájáról süt a minőség és az igényesség. Az első évadból 3 epizódot rendezett a Legenda vagyok és Az Éhezők Viadala-filmek direktora, Francis Lawrence. A sorozat védjegyévé váltak a tájképszerű nagytotálok, amelyekben szinte elvesznek a főszereplők. A vadon nemcsak a földet hódította vissza az embertől, de a lelket is. A See grandiózus látványvilágától új értelmet kap a „tiszta lappal” kifejezés.
