Hihetetlen, hogy a Holdra szállást mostanáig nem filmesítették meg. Pedig amint láthatjuk Neil Armstrong űrhajós életrajzi filmjében, nem volt éppen eseménytelen menet, amíg az emberiség megvetette lábát a fölöttünk keringő égitesten. De hogyan jutottunk el addig a bizonyos lépésig? És ki volt az, aki azt megtette?
A tanárom anno a következő sztorival mutatta be az árnyalatok érzékeltetését az angol igeidők kapcsán. A feleség egész nap otthon tesz-vesz, takarít, mos, vasal, süt-főz. Amikor a férj hazaér, azt mondja az asszony: „I was working very hard all day.” A férj erre körbenéz, látja, milyen tisztaság uralkodik a házban, az ingek frissen vasalva, katonás rendben sorakoznak a gardróbban, ínycsiklandó vacsora gőzölög az asztalon, mire megjegyzi: „Oh, you worked hard, didn’t you?” Szó szerinti fordításban visszaadhatatlan a két mondat közötti különbség (mindkettőben a feleség keményen dolgozott). Amíg azonban az asszony magára a folyamatra utal, addig a fickónak pusztán a végeredmény számít.
You took a walk out there, didn’t you?
Na, valahogy így vagyunk mi is Neil Armstronggal. Az űrhajóssal, aki elsőként járt a Holdon, majd bedobott egy aforizmát a köztudatba, ami aztán szállóigévé vált. De az útról, ami odáig vezetett – szó szerint és átvitt értelemben is –, vajmi keveset tudunk.
Damien Chazelle rendező, aki megmutatta, hogy micsoda munka van egy zenei teljesítmény mögött (Whiplash), és a szívünket összefacsarva újra divatba hozta a musicalt (Kaliforniai álom), most leleplezi az embert, aki először lépett idegen égitest felszínére.
Nem akarok űrhajós lenni
Neil Armstrongnak az újrakezdést jelentette a Holdra szállás. Egy családi tragédián emelkedett felül, bár kissé naiv gondolat, hogy az ember bármit is maga mögött hagyhat. A múlt inkább hozzánk tesz, még ha olykor óriási hiányjel formájában is. A bennünk tátongó űr is mi vagyunk – ezt talán egy asztronauta értheti meg a legjobban.
A ’60-as években járunk, dúl a hidegháború, az űrversenyben a szovjetek folyamatosan köröket vernek az amerikaiakra. Az áhított cél, a Hold, még talán soha nem volt ilyen messze. Amerikai álom, amelynek már neve is van: Apollo. Az Apollo alá rendelt program, a Gemini keretében toborozzák a leendő űrhajósokat, akiknek csapatába Armstrongot is beválogatják. De hol van még ekkor az Első Ember? A második kiképzési csoportban. Ám legendás hidegvére, kezdeményező készsége hamarosan kiemeli közülük, főleg, amikor az első útján az űrbe csak a gyors helyzetfelismerése menti meg az ő és társa életét. Jégparancsnok, akinek a szemében örök szomorúság ül.
A kiképzésből felvillantott pillanatok tátott szájakat eredményeznek a nézőtéren: a szimulátorban ájulásig megpörgetett űrhajósok, a belső szlengben „repülő ágykerettel” gyakorlatozó pilóták teljesítményei hatalmas tiszteletet ébresztenek. Ahogy az a sok ember is, aki a teszteken és az éles bevetéseken lelte halálát.
Nem, azt hiszem, én nem akarok űrhajós lenni sem most, sem akkor. Ahogy Armstrong neje kifakad a filmben: „Ez a sok protokoll meg előírás arra van, hogy úgy tűnjön, mintha kézben tartanátok [a dolgokat]. De egy rakás kisfiú vagytok, akik maketteket építenek. Itt semmit sem ti irányítotok!”
Moonwalking
Chazelle-t vajmi kevéssé érdekli a korrajz. Szinte majdnem végig kézi kamerával dolgozik, premier plánban pásztázva az arcokat, a mozdulatokat. Az objektív rajta csüng a színészek minden rezdülésén. Ami nem utolsó szempont, ha a címszereplőt úgy hívják: Ryan Gosling. Az az apró félmosoly és az a szomorú szempár testközelből különös jelentéssel gazdagodik.
