J.K. Rowling új filmjében univerzumot épít, miközben az előző rész karaktereit feláldozza a meseszövés oltárán. Inkább törne lándzsát mellettük! Nekem sem kellene pálcát törnöm felette. Hogy miért? Gyere, mutatom! Lumos Maxima!
A Legendás állatok és megfigyelésükkel az írónő visszaugrott az időben, és bebizonyította, hogy mennyire életképes lehet egy Harry Potter spin-off, még akkor is, ha egy ismeretterjesztő varázs(tan)könyv ihlette. Volt bárki is, aki csak egy újabb rókabőrt látott benne? Mi az, hogy! Annál izgalmasabbnak bizonyult az 1920-as évek New Yorkja, ahogy belesimult a potteri varázsbirodalomba. Göthe Salmander tengerentúli kalandja csak prológus egy újabb terjedelmes Sagában: Rowling a Grindelwald bűntetteiben kezdi el igazán összecsomózni a szálakat Harry Potter borongós felnövéstörténetével, amelyből e bűbájos univerzum magával ragadó históriája bontakozik ki.
A folytatás versenyfutás – legendás állatok helyett – ezúttal az igazság és egy, az előző részben megismert személy után Párizs utcáin, de mint azt az életben már megszokhattuk, nincsenek valódi válaszok, az ember – legyen bár mugli, magnix vagy épp varázstudó – mindig csak újabb és újabb kérdésekre lel. Ez talán filozofikus alkatunkból következik, amely a befelé forduló hüvelykujjunkból származtatható (hogy megmarkolhassuk a varázspálcát, természetesen – a szerk.). Mindenesetre Rowling feladja a leckét, és az új etap rejtélyek terén bizony veri a Harry Potterek által magasra helyezett lécet. Mégis, akkor mi az a banánhéj, amelyen elcsúszik az egész, amitől nem úgy jövünk ki a moziból, mint két évvel ezelőtt, amikor legszívesebben mindenki azonnal zsebfurkász beszerző körútra indult volna?
A történet hamisítatlanul rowlingi, mintha a dementorok rótták volna az Azkaban falaira: sötét és komor, nyoma sincs az előző rész könnyed hangvételének. Rasszizmus, gyerekgyilkosság és ördögi konspirációk – az írónő nem rest Párizst fekete gyászlobogók díszébe öltöztetni. A sztorit olyan előszeretettel csűri-csavarja, hogy a jelentősen felduzzasztott mellékszereplőket ezúttal elhanyagolja: a korábbi részben megkedvelt Jacob-Queenie-Tina háromszöge megilletődötten olvad bele a kétdimenziós papírmasé hátterekbe, Albus Dumbledore olyan, mint az okos leány ajándéka a mesében – van is, meg nem is -, Leta Lestrange is csak Lenny Kravitz lánya, Zoë karizmája miatt marad emlékezetes. Még Johnny Depp Grindelwaldja is elsikkad: látványosan visszafogott alakításával sem képes olyan hangulatos atmoszférát – hideglelősen felemás kontaktlencse ide vagy oda! – teremteni, mint Tudjuk-Ki! Göthe viszont érezhetően nagyobb mozgásteret kap, amit Eddie Redmayne igyekszik is meghálálni.
Nélkülözhető részek kapnak nagyobb hangsúlyt és játékidőt a történetből – lásd: az elnagyolt romantikus szálakat, mint Queenie és Jacob meg Tina és Göthe gyorsan lezavarható, mégis egészestésre elnyújtott perpatvarai! –, míg a fontosabbnak tűnő jeleneteknél – nem beszélve a mozgalmas akcióknál – feleslegesen sokat csattog a vágó ollója. A rengeteg mellékszereplőre szinte alig jut idő, ráadásul Harry Potter-fan legyen a talpán, aki egyből képben van a keleties szépségű Nagini vagy a törékeny Nicolas Flamel személyét illetően.
Legendás állatokkal most is meg leszünk áldva – sőt, szeretett furkászunk is visszatér! -, ezek befogása továbbra is a franchise legszórakoztatóbb momentumai közé tartozik. Rowling, szélesre tárva mágikus világának kapuját, még mindig képes meglepetést okozni. És pontosan ebben rejlik a potteri univerzum sikere: amíg gyermekként el tud varázsolni, addig tágra nyílt szemű muglikként fogjuk végigtapogatni bármely téglafalat, amelyre ráfestették: 9 és háromnegyedik vágány.
A film utolsó harmada aztán a lovak közé hajítja a gyeplőt: a sztori tetőpontján oldódnak a rejtélyek, hogy a helyükre rögtön újabbak lépjenek, és mi csak kapkodjuk a fejünket, az utolsó pillanatban is olyan infókkal gazdagodva, amelyek, kótyagosan kitámolyogva a moziból, hetekre elegendő muníciót biztosítanak számtalan összeesküvés-elmélet gyártásához. De sebaj, mert még hátravan három rész!
J.K. Rowling alaposan megkeverte az üstje tartalmát, amelyből egy szórakoztató, Harry Potter rajongóknak egyenesen kötelező adagot porciózott, merőkanál helyett azonban csak a markával mérve ki a matériát, amely így szétfolyt az ujjai közt: ízre a megszokott, de tartalmában kissé üres a végeredmény, amely a film játékideje alatt ugyan elvarázsol, de a moziteremből újra csak muglikként sorjázunk ki. Az írónő talán forgathatná a „purlicerpennáját” forgatókönyv helyett ismét egy szórakoztató regény lapjain. Mert még mindig szélesebb a vászon és színesebb a mese a homlokunk mögött, mindenki privát vetítőtermében.
Publikálva: filmtrailer.hu (2018. november 17)