Elvi hiba

– Nem értem, megismételné? – nézett föl Péter döbbenten a jegyzetfüzetből, amelyet tízéves lányától, Böbétől kapott a születésnapjára. A kislány az összekuporgatott zsebpénze jelentős részét rááldozta, amelyet aztán az apja titkon visszapótolt. A tanév utolsó szülői értekezletére május első munkanapján került sor, közvetlenül a nemzeti ünnep rövidnek tűnő, „hosszú hétvégéjét” követően. Péter legalább akkora hajlandóságot érzett munka után bemenni az iskolába, mint aznap reggel Böbe. Fél óráig tartott kirobbantani a lányát az ágy vendégmarasztaló öleléséből, és újabb húsz percébe került a párfelhőbe burkolódzó fürdőszobából.

– Mi nem volt világos, kedves apuka? – érdeklődött barátságosan az osztályfőnök, de mintha cinikus mosoly ült volna az arcán. Péter újfent elmélázott rajta, mennyire hasonlít a középiskolai matektanárjára. Még most is kiverte tőle a víz, ha eszébe jutott, amikor annak idején felszólította a másodfokú egyenlet megoldóképletének levezetésére. Sokáig csak a kréta bizonytalan karistolása hallatszott, miközben a tizenéves Péter el-elakadva rótta a sorait a táblára. Az osztály hangadói – akik más órákon képesek voltak szétszedni a termet a tanárok idegeivel egyetemben – mozdulatlanul lapultak a padsorokban, nehogy ők legyenek a következők. A matektanár egy szót sem szólt, amíg a fiú a feladat végére nem ért. Aztán hangosan számolni kezdett: egy… kettő… három, és így tovább, egészen hétig, majd kiosztott éppannyi elégtelen osztályzatot. Elvi hibáért. Ez volt az utolsó matekóra, amelyre Péter nem készült. És az utolsó alkalom, amikor nem volt valamire kész megoldása. A matekérettségi már gyerekjátéknak bizonyult: nemcsak hogy mindenki átment az osztályból, de senkinek sem sikerült a vizsgája négyesnél rosszabbra. – Az osztálykirándulás részleteiről maradt le vagy valami másról?

Böbe elbeszéléseiből az ofő is hasonlóan szigorú és következetes volt. Péter tudta, hogy a lánya tart az óráitól, de azzal is tisztában volt, hogy Böbe egy nap majd másképp gondol vissza rá. Talán még meg is köszöni a pedagógusnak. Ő matekból annak idején megtette. A hét karó végül nem került be a naplóba. Ugyanakkor Péter biztos volt benne, hogy ma valahol egészen máshol lenne, ha három évtizeddel korábban elmarad az a bizonyos hidegzuhany. – Amit a következő tanévről mondott. Úgy hallottam, de biztosan rosszul, hogy el… marad?!

– Jövőre a negyedikeseink felső tagozatba lépnek. Nagyon büszkék vagyunk rájuk Marika nénivel, mert egészen kivételes osztályt ismerhettünk meg bennük. Öröm volt velük foglalkozni, de minket várni fognak az elsőseink. Felsős tanárnénink jelenleg azonban nincs. Így további értesítésig szeptemberben nem kezdik el a tanévet a gyerekek, legalábbis itt, az iskolánkban. Kérdés, hogy hogyan sikerül megoldani nyáron a helyzetet a minisztériumban, mert a közoktatás jelenleg is óriási tanárhiánnyal küzd. Talán a digitális oktatás jelenthet ideiglenes megoldást…

– Nem értem! – rázta a fejét kétségbeesetten Péter, miközben megmagyarázhatatlan bűntudatot érzett a többiek értetlenkedő, türelmetlen vagy éppen lesújtó pillantásaitól. Mintha az osztályteremben ülő szülők minden felelősségtudata egyedül az ő vállaira nehezedett volna. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, mint akit magára hagytak. – Arról volt szó, hogy Kissné…

– Kissnét jövőre korkedvezménnyel nyugdíjba küldik, miután elégedetlenségét fejezte ki a nemzeti alaptantervvel kapcsolatban. Az iskola egyetlen gyakorló tanárjelöltje pedig úgy döntött, hogy kifizetődőbb tulipánhagymát termesztenie Hollandiában. Nézze kérem, meg kell értenie: az idősebbek már mind nyugdíjaskorba léptek, a tanárképzőn pedig lasszóval fogják az utánpótlást! Kevesen jelentkeznek ma már tanárnak. – tárta szét a kezeit a pedagógus.

– De hát ez agyrém! – kelt ki magából Péter. – Miért nem hallani erről semmit?

Az osztályfőnök furcsán nézett rá.

– Maga hol él, kedves apuka?

Péter, akárcsak harminc évvel korábban, most sem tudta a választ.

Bányász Attila

Címlapképhez felhasználva: MTI/Balázs Attila

Szólj hozzá!