A Fogságban és a Sicario – A bérgyilkos rendezője úgy mutatja meg nekünk az idegenek érkezését, ahogyan még sohasem láthattuk.
Denis Villeneuve rendező nevét a Fogságban és a Sicario kapcsán már kezdi megtanulni a nagyközönség, de valószínűleg a hazánkban jelenleg is forgatás alatt álló Szárnyas fejvadász 2. része, a Blade Runner 2049 lesz az a produktum, amely révén véglegesen, kitörölhetetlenül beleég majd a köztudatba. De ne siessünk annyira előre – a replikánsok csak jövő ősszel szivárognak vissza az életünkbe -, mivel addig is itt van Villeneuve lírai emelkedettségű sci-fi műremeke, az Érkezés, amely hasonlóan hangulatos darab, mint Christopher Nolan két évvel ezelőtti Csillagok közöttje, de bizonyos aspektusaiban talán még túl is szárnyalja. A Sicario – A bérgyilkos sikere után a kanadai rendező érezhetően nagyobb teret kapott az önmegvalósításhoz, aminek eredményeképpen legújabb produkciója sci-fibe oltott művészfilmként vonul be a filmtörténelembe.
Ha mindenképpen párhuzamot szeretnénk felállítani valamelyik másik filmmel, a magam részéről az Érkezést Robert Zemeckis Kapcsolatával rokonítanám: mindkét alkotásban az idegen lényekkel való kapcsolatfelvétel áll a középpontban, a kommunikációban a főszereplő válik kulcsszeméllyé, és érzelmileg erősen érintetté, s mindkettőben jelentős szerepet kap a kicsinyes és önző emberi természet, amely az esetek többségében saját maga elpusztítására tör. Az Érkezés, a Kapcsolathoz hasonlóan vérbeli science-fiction, mivel, bár idegen lényekről értekezik, valójában saját magunkról mesél. S mindamellett tudományosan is megalapozott, erről Stephen Wolfram elméleti fizikus és matematikus, valamint fia, Christopher gondoskodott, akik szakértőként álltak az alkotók rendelkezésére a forgatás során.
A filmnek már az első öt perce nyakig ránt minket az érzelmek árjába, akárcsak tette ezt Nolan a Csillagok közöttben, ráadásul ugyanazon szent és sérthetetlen, s pont ezért oly törékeny gyermek-szülő viszony húsklopfolóval történő kezelésbe vételével, ami révén olyan érzelmi hullámvasútra ültet bennünket, hogy a továbbiakban érzelmileg képtelenek legyünk elhatárolódni a vásznon látottaktól.
De természetesen nincs ezzel semmi baj, a moziban pont azt szeretjük, ha hatással van ránk, nézőkre. Az Érkezés az első fél órájában magára az emberre összpontosít, személy szerint Dr. Louise Banks nyelvészprofesszorra: a legbensőbb érzelmeitől indulunk, s váltunk előbb a doktornő mikro-, majd makrokozmoszára, mind jobban és jobban kitágítva körülötte a világot. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy nem egy Függetlenség Napja – Feltámadás-szerű, agykikapcsolós, üres látványfilmhez van szerencsénk, mivel elmaradnak a grandiózus nagy totálok, az űrhajók érkezéséről mindössze a híradásokból kapunk némi információt, valahogy úgy, mint a Míg a világvége el nem választ című opuszban. Ennek oka természetesen nem a költségvetésben keresendő, hanem Villeneuve művészi eszköztárában: úgy akarja elénk tárni az idegenek űrhajóit, ahogy azzal később a főszereplője is szembesül, az ő szemein keresztül akarja láttatni azokat, szembesíteni velük.
Az első kapcsolatfelvétel nem zajlik éppen zökkenőmentesen, Dr. Banks pedig elkezd dolgozni a kommunikáción egy elméleti fizikussal, Ian Donnelly-vel karöltve. Hogyan tudunk egyáltalán kapcsolatot kezdeményezni egy földönkívüli fajjal? Érdemes a probléma mélyére ásni: egy idegen civilizáció más módon észleli, érzékeli s ezáltal másként is értelmezheti a minket körbevevő világot, ebből kifolyólag a miénktől eltérő fogalmakat használnak, mi több, eltérő lehet a gondolkodásmódjuk is (Sapir-Whorf hipotézis). Banks az írott nyelv felől, míg Donnelly a matematika segítségével próbálja megközelíteni a problémát. Ám kezdenek kifutni az időből. Vajon sikerül időben megfejteniük a heptapodok nem lineáris nyelvét, amelyben központi szerepet játszik a kör szimbóluma?
Villeneuve-ék semmit sem bíztak a véletlenre, s egy valódi nyelvet dolgoztak ki precízen és részletekbe menően. A néző a tudóscsapattal vállvetve fejti fel a kommunikáció egyes rétegeit, hogy a film tetőpontjának számító utolsó titokba éppúgy beleborzongjon és libabőrös legyen tőle, mint Dr. Banks. A rendező szép keretes szerkezettel zárja le a filmjét, bőven teret hagyva nekünk a tágabb értelmezéshez. Bizony, akad átgondolnivaló a moziból kijövet bőven!
Villeneuve ezúttal is a Fogságban óta vele együtt dolgozó kedvenc díszlettervezőjével, Patrice Vermette-tel álmodta meg a film látványvilágát, ami egyszerűen pazar lett. Az űrhajók minden további nélkül abszolút idegennek hatnak, ugyanakkor pontosan annyira ütnek el a földi környezettől, amennyire feltétlenül muszáj. Nem csoda: amit tudtak, ezúttal – szemben a Sicarioval, ahol utólag rendesen belenyúltak számítógéppel a felvett anyagba! – díszletként felépítettek, ezzel kölcsönözve a realitás érzését a jelenetekhez. A ködszerű képi világ megkomponálása Bradford Young (Selma, A gyalogáldozat) operatőrnek köszönhető, akinek a képei tökéletesen illenek a rendező hangulatfestő vizualitásához.
Már csak a történet felépítéséből fakadóan is az Érkezés Amy Adams filmje: kvázi az ő szemein keresztül látunk bele egy másik világba, így a flashback-ekkel felszabdalt történet egyértelműen az övé (Ted Chiang Életed története című novellája alapján készült). S ha Adams nem is élete alakítását nyújtja, nagyszerűen helytáll talajt vesztett nyelvészprofesszorrá átlényegülve, ezzel szemben Jeremy Renner figurája egy kissé elvész az idegen szimbólumok között, pedig neki is fontos szerep jut a filmben. Adams mellett még Forest Whitaker remekel, teljes mértékben uralva az ezredes karakterét.
Bár a filmben nem egyszer átcsapnak a fejünk felett a szentimentalizmus hullámai, az Érkezés mindenképpen egy olyan tudományos-fantasztikus mű, amelyet látni kell, már csak annak apropóján is, hogy az év sci-fije jelzőt minden további nélkül ráaggathatjuk. Carl Sagan* a végeredményt látva minden bizonnyal elmorzsolna egy kósza könnycseppet a meghatottságtól, legfeljebb az időparadoxon-kutatóknak okozhat néhány kialvatlanul átvirrasztott éjszakát!
Az emberiség idővel talán valóban képes lesz felnőni a kapcsolathoz – történjen az egy idegen fajjal vagy egy másik, mostanáig elzárkózó földi nemzettel -, ehhez azonban nekünk sem ártana a földönkívüli perspektíva, hogy ne vakítsanak el minket az okok és okozatok, s a maguk teljességében láthassuk – kezdetben – a saját kis világunk összefüggéseit.
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. november 10)
*Carl Sagan: amerikai csillagász, planetológus és asztrobiológus, a SETI-programok egyik megindítója és vezetője, s az ő könyvéből készült Robert Zemeckis filmje, a Kapcsolat, Jodie Foster és Matthew McConaughey főszereplésével