Vajon ki milyen messzire merészkedne el, ha a szeretteinek megmentése érdekében bántania kellene egy embertársát? Valóban olyan egyszerű erre rámondani, hogy „bármeddig”? „Hozd csak ide azt a kalapácsot, hadd törjem szilánkosra egyenként az ujjait”? Neeem, ez nem ilyen egyszerű, és Denis Villeneuve megrázó, sötét atmoszférájú, csavaros thrillerjében többek közt ennek a kérdését is körbejárjuk. A Fogságban nagyszerű színészi alakításokkal és mérsékelten jó forgatókönyvvel bíró krimi lett.
Két éve mutatták be nálunk Denis Villeneuve rendező Felperzselt föld című háborús drámáját, amely Kanada Oscar-díjra jelölt alkotása volt 2011-ben. Itthon mindenféle zajos visszhang nélkül ült el rajta a por, talán csak a kritikusok csámcsogtak jót a produkción, a közönség – kivétel ez alól az, aki beült rá és megnézte! – „afféle” megtűrt művészfilmként tekintett rá. Az örök vérfrissítésre szomjazó Hollywood azonban felfigyelt az igen tehetséges kanadai rendezőre, akinek honi földön már „múltja” volt, s számos sikerfilmet vezényelt már le.
Aaron Guzikowski forgatókönyvíró neve már korábban is jól csengett Los Angeles-ben, bár neki még nem volt olyan figyelemreméltó filmográfiája, mint rendezőtársának: az ő nevéhez fűződik az izlandi kasszasiker, a Reykjavik-Rotterdam című thriller kritikusokat és közönséget is megosztó amerikai forgatókönyv-átirata, amelyből a szintén izlandi Baltasar Kormákur készített Mark Wahlberg főszereplésével filmet, Csempészek címmel. Ezt a két, az Egyesült Államokban meglehetősen idegenül csengő nevű filmest hozták össze a Fogságban című produkció kapcsán. S bár valószínűleg mind a rendező, mind a forgatókönyvíró beleadott apait-anyait, a Fogságban inkább az utóbbi miatt vérzik el.
A félreértések elkerülése végett, a Fogságban jó film. Elsősorban a kitűnő rendezés, a fantasztikus színészvezetés és maga a színészi játék teszi azzá. Csupán arról van szó, hogy lehetett volna még jobb. A jól építkező forgatókönyv számos helyen klasszikus hollywoodi megoldásokkal él: egy épp időben megszólaló telefon, a nyomokból kifogyó nyomozó egyszer csak belebotlik az ideális gyanúsítottba éjszaka a tömegben, a néző számára már a film közepén szinte ordító, a nyomozó számára azonban csak a film végére nyilvánvalóvá váló nyom, a filmvégi lezárás, stb. Ezek a klisés elemek logikai bakikkal s egypár elvarratlan szállal tarkítva gyengítik a produkciót, ami igazából a – krimihez mérten legalábbis – nagyon hosszúnak tűnő játékidő (153 perc!) függvényében bosszanthatja a nézőt. Az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen szőrösszívű – ez már csak a véleménynyilvánító szabadsága! -, s akaratlanul is a rosszat veszem észre. Lehet, hogy maga az Élet is ír olykor vérbe és könnybe mártott pennájával hasonlóan sablon-megoldásokat? Erre talán csak egy igazi nyomozó adhatna nekünk választ! Remélem, lesz ilyen!
A színészekhez visszatérve: szinte kivétel nélkül – na jó, Terrence Howard kissé túlzásba vitt színpadiassága kicsit szúrta a szemem! – elképesztően jól játszanak, s túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Villeneuve egyik erőssége a színészvetezés. Ezzel természetesen nem a színészek munkáját kívánom ledegradálni, pusztán azt szeretném jelezni: igenis a rendező érdeme, hogy képes volt kihozni például Hugh Jackman-ből az… neeem, nem az állatot, azt hagyjuk a Farkasra, hanem az adamantium karmoktól mentes színészi vénáját, s ez nagy szó! Jeles színészünk ezúttal nem a szépen kidolgozott, kőkeményre edzett izmaival hódít, mégcsak nem is macsó vonásaival, hanem a kemény külső mélyén megbújó könnyáztatta érzékenységével. Remek párost alkotnak Jake Gyllenhaallal, akinek a Donnie Darko óta talán most először sikerül néhány apró színészi fogással (tikkelő szem, börtöntetkók, az orra alatt elmorzsolt szitkok, stb.) hihetetlenül pontos és részletgazdag jellemrajzot úgy elénk tárnia, hogy magáról a karakterről (a hátteréről, érzéseiről, stb.) igazából vajmi keveset mutat meg a történet. Mintha ott és csak akkor élne, ahol és amikor a nyomozás folyik, mint akinek nincs magánélete, se múltja, se jövője, pusztán jelene. Ez a nyomozásra való fókuszálás egyébként az egész filmet áthatja, azt a képzetet keltve, hogy a filmben tulajdonképpen nincsen üresjárat.
Pedig hát van, legalábbis az ember az egyre hosszabbra nyúló játékidő kapcsán ezt érzi, amikor Jake figurája látszólag egyik zsákutcából a másikba téved, miközben figyelme fokozatosan a Jackman által alakított, összeomlott apa felé fordul. Na de hát, legyinthetünk, ez is ennek a nyomasztóan sötét realizmust árasztó nyomozásnak a sajátossága, minden bizonnyal a valóságban is így történhet! De ez valóban vigasztalhat minket? József Attila után szabadon: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!”
Ismét visszakanyarodnék egy kicsit még a színészekhez: néha előfordul, hogy a mellékszereplők alakításai kenterbe verik a kamera fókuszában álló szereplőkét, s ez most sincs másképp. Paul Dano mentálisan sérült figurája valami elképesztő hitelességet sugároz a vászonról, nem beszélve a nagynénjét játszó Oscar-díjas Melissa Leoról, akire alig ismerni rá a nyugdíjas nénike figurája mögött. Mindketten egy-sze-rű-en szenzációsak!
A Fogságban című krimit a felvázolt negatívumai ellenére is ajánlom mindenkinek a figyelmébe, aki szereti a jó thrillereket. A ráérős történetvezetés csupán álca, a színészek kibontakozására szolgál, és alapvetően egy izgalmas – csak egy kicsit túl hosszú -, rendkívül sötét atmoszférát árasztó, jó ütemű, a drámát sem nélkülöző, lelkiekben picit megrázó filmről van szó, amely körbejárja azt a témát, hogy az átlagpolgár az önbíráskodás keretein belül meddig mehet el, ha biztosnak érzi magát az igazában. Ha a rendőrség tehetetlen, vajon Te mire lennél képes, hogy visszakapd szeretteidet? Valóban bármeddig elmennél? Képes lennél annyi gyűlöletet, dühöt gerjeszteni magadban, ami jótékony ködöt borítva a szemedre vakon áthajtana a legvégső határon, ami még emberré tesz Téged? Képes lennél vérrel bemocskolni a kezed?
Publikálva: filmtrailer.hu (2013.10.16)