Paul Greengrass rendezőtől már megszokhattuk a kompromisszumoktól mentes fellépést, legyen az egy politikai felhangokkal megtűzdelt, akciófilmnek álcázott háborús thriller (á lá Zöld zóna) vagy épp a negyedik Bourne-film körüli forgatási mizéria. Greengrass nem szeret csapongani, sőt, nagyon is tudja, hogy mit akar. A valós eseményeken alapuló tengeri túszdráma így válik a kezei közt sodró lendületű, akciófilmes elemeket felvonultató, körömrágós izgalmakat tartogató kalandfilm, ami még Tom Hanks-et is visszatéríti a megfelelő kerékvágásba.
A film a teherhajó kapitányként dolgozó Richard Phillips életének rendhagyó időszakaszát mutatja be: 2009-ben szomáliai kalózok foglalták el a kapitány hajóját. A kalózok végül kénytelenek üres kézzel elhagyni a hajót, így magukkal viszik túszul az embereit védő, és így önként ajánlkozó Phillips-et.
A kapitány hősies önfeláldozása tálcán kínálja a pátosszal teli, könnycsatornáinkat túlcsordulással fenyegető drámai helyzeteket, s viszonylag kevés rendező van, aki nem csábul el, s hagyja ki szánt szándékkal az ehhez hasonló érzelmes ziccereket. Greengrass viszont ezen kevesek közé tartozik, ugyanis pont nem ilyen filmet akart forgatni. A rendezőre jellemző közelik, félközelik s gyors vágások – melyek most egyébként kevésbé zavaróak – ellenére is tárgyilagos távolságtartással kezeli a történetet, szinte dokumentumfilmszerűnek hat az egész, mintha csupán a tényeket pakolgatná egymás után akciófilmekre jellemző, feszesre vágott, pörgős ritmusban. Egyedül a film utolsó öt percében lazít csak a gyeplőn, s ez egyben a legzseniálisabb húzása: ahol a legtöbb akciófilm a túszszabadítás drámáját követően az amerikai lobogóval vagy a lemenő nap fényével zárna, ott Greengrass filmje kitart, s igazi jutalomjátékot biztosít Tom Hanks-nek, aki a film nagyobb részében korrektül visszafogott alakítását sutba dobva hirtelen megcsillogtatja drámai vénáját, azt az oldalát mutatva, amelyiket megannyi nagyszerű filmjében megszerettünk.
Ha már Tom Hanks játékát az egekig magasztaltuk, mindenképpen meg kell említenünk a filmbéli ellenlábasát, a szomáliai kalózbanda vezetőjét, akit a filmben a karizmatikus Barkhad Abdi kelt életre. Abdi valóban szomáliai származású, aki épp sofőrként dolgozott, amikor megkapta a kalózvezér Muse szerepét. Korábban esze ágában sem volt színésznek állni, soha nem is voltak színészi ambíciói. Talán pont ezért elképesztően hiteles szerepében, hiszen valószínűleg saját magát adja.
Phillips kapitányról, bár a film javarészt „tényeken” alapul – már ha annak lehet nevezni egy önéletrajzi írást -, azért szárnyra keltek ilyen-olyan pletykák, mint például a filmbéli jelleme közel sem fedi a valóságot vagy hogy nagyon is tisztában volt a kalózveszéllyel, s mégis a rövidebb útvonalat – értsd: közelebb a szomáliai partokhoz – választotta üzemanyag- és bérköltség csökkentés szempontjából. Ezek a filmben kevésbé jelennek meg, bár ilyenkor a filmesek hivatkozhatnak a művészi ábrázolás szabadságára, hiszen egy film sem – legfeljebb a dokumentumfilm – képes visszaadni, tulajdonképpen mi is történt pontosan a hajón, pláne a mentőcsónakban.
Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy maga a film hagy némi propagandaízt a néző szájában, legalábbis ezt éreztem annak a bemutatása kapcsán, ahogy a kapitányért – egyetlen emberért (á lá Ryan közlegény megmentése) – hogyan lépett fel a haditengerészet, bevetve a félelmetes hadiarzenálját. Greengrass ezeknél a jeleneteknél igazán elemében volt, szinte tobzódott a rengeteg háborús eszköz, jármű és katona felvonultatásában, terepszínűvé festve előttünk a szélesvásznat.
A Phillips kapitányról még egy pozitívum elmondható: fellebbenti a fátylat egy eddig meglehetősen ismeretlen világról, bemutatja – hellyel-közzel – milyen a hétköznapi élet egy teherhajón, illetve a kalózok elleni védekezés olykor improvizatív módozatait – még a fegyveres őrök előtti korszakot, ma már ugyanis lehetnek ilyenek a hajókon, míg 2009-ben ez abszolút nem volt jellemző.
A Phillips kapitány igazi Greengrass-i mozi: pörgős, rendkívül izgalmas, egy percre le nem ülő, ugyanakkor kissé hűvösen távolságtartó, ráadásul akár haditengerészeti propagandaanyagként is megállná a helyét, ami elszántan hirdeti: egy amerikaival se húzz ujjat a tengeren, mer’ szétrúgjuk a valagad! Egyben elveszi minden egyes nézője kedvét, hogy akár csak „odaútra” is egy teherhajó fedélzetére szálljon! Hacsaknem szemkötővel, falábbal és némi aljas szándékkal felszerelkezve!
Publikálva: filmtrailer.hu, 2013. november 9.