Harry Potter ikonikus figuraként vonul be az irodalom-, és a filmtörténetbe. Egy egész generáció élt, lélegzett és legfőképp nőtt fel vele együtt; kitörölhetetlenül és megkerülhetetlenül vált részévé a XXI. század populáris kultúrájának. Szerethetjük, gyűlölhetjük vagy lehetünk közömbösek iránta, de mindenki számára ismerősen cseng a neve. Ő az a fura srác a szomszédból. Pápaszem. Seb a homlokon. Tudjukki. Regénybeli kalandjai már évek óta véget értek, de filmes megpróbáltatásai csak most hágnak a tetőfokára egy végső, mindent elsöprő, szemet gyönyörködtető és egyben könnyfakasztó fináléban. Lássuk tehát! Lumos maxima!
Harry Potter kalandjai utolsó felvonásukhoz érkeztek. Korábban hajlottam arra, hogy az utolsó Potter könyv filmes kettészelése elsősorban pénzügyi elhatározásból születhetett, de ma már belátom, hogy – az anyagi megfontolások mellett – maga a terjedelem is megkövetelte. Így is sok minden egyéb kimaradt a filmből, vagy idő hiányában meglehetősen kurtára vágták, utóbbira példa Hermione és Ron romantikus egymásra találása.
Valóban mozgalmasabbra sikerült a befejező rész a korábbihoz képest, de a két utolsó film igazából egy kerek egészet alkot, s így az arányok máris helyükre billennek. A történet szétbontásával megnyert időt az előző részben jellemábrázolásra fordították, a folytatásban azonban a mellékszereplők érzései háttérbe szorulnak, a bennük rejlő lehetőségeket nem aknázzák ki. Nem ez az egyetlen magas labda, amit Yates, a film rendezője leütés nélkül a levegőben lógva hagy. Dumbledore múltjának titkai ugyan felszínre bukkannak, de csupán annyi közülük, amivel, ha döcögve is, de a történet továbblendül. Viszont Piton flashback-je nagyon jó lett, s ha könnycseppet nem is ejtettem, de lelkiekben engem is megrendített, ahogy a Potter-univerzum egy sarkalatos kérdése állkoppantóan megválaszolásra kerül. Az egyik legjobb karakter vitathatatlanul Pitoné, akit már az első résztől nem tud hova tenni az ember: szerepe szerint hol Potterék, hol Voldemorték oldala felé billen. Alan Rickman kitűnően kelti életre a figurát (s bár sokan nem szeretik a magyar hangját, én azonban nem tudok mást elképzelni Rickman szinkronjaként, mint Tahi Tóth Lászlót).
Daniel Radcliffe hozzánőtt Harry Potter karakteréhez. Minden szavát és tettét hitelesnek éreztem, és az a félelem is átjött, ami a halállal való szembenézés kiváltott (bár lehet, hogy csak a saját érzéseimet vetítettem Potterbe?!). S ha már “szem”, az okuláré mögött Radcliffe barátunknak elég kifejező a tekintete – azt hiszem, sok női mozinéző egyetért velem. Egy biztos: Harry Potter karakterére mást nehezen tudnék elképzelni, azt pedig, hogy milyen színész, eldönti, hogy hogyan tud majd Potter skatulyájából kitörni (sikerült neki – a szerk.). Majd az Édes fiam, Jack vagy a gótikus The Woman in Black majd bizonyítja, mindenesetre az előzetesekben már semmi Pottereset nem fedeztem fel benne. Hermione és Ron nekem szimpatikusabbak voltak a korábbi részekben: Hermione őszintébbnek hatott cserfes, mindent tudó kislányként, Ront pedig mindig grimaszolva vagy csigákat öklendezve látom magam előtt. Kíváncsi leszek, hogy Emma Watson és Rupert Grint karrierje hogyan alakul a továbbiakban: Watson kisasszonyt a Marilyn Monroe-ról szóló My Week with Marilyn című filmben láthatjuk legközelebb, Grintet pedig négy filmszerepre is felkérték.
A „darkos”, sötétebb atmoszféra a Halálfalók uralomra kerülésével áthatja Potterék világát. David Yates rendezőt sok kritika éri, egy azonban biztos: remekül ért a hangulatteremtéshez. A Potter-filmek előtt elsősorban tévéfilmekben és sorozatokban dolgozott, ha rosszmájú akarnék lenni, rákérdezhetnék: vajon hogyan került egy csapásra egy blockbuster-széria rendezői székébe?!
Ahogy a filmbéli gyerekek közelednek a felnőttkor küszöbéhez, úgy lesz a filmek világa is egyre komorabb. Ha a Harry Potter és a bölcsek kövét megnézzük, még egy jópofa gyerekfilmet látunk (bár Voldemort földi megtestesülése már ott is visszataszító), viszont hangulatában alig lehet összehasonlítani a Tűz Serlegével vagy épp a Halál ereklyéivel. A komorabb világkép egy sor olyan fogalom megismerésében nyújt lehetőséget a figurákkal együtt felnövő ifjúság számára, amelyről általában nem szívesen beszélünk, úgymint a halál, a hozzátartozók elvesztése és más negatív dolgok, amelyek ugyanúgy részei az életnek, mint a móka és kacagás. Ennek kapcsán a Csupó Gábor rendezésében készült Híd Terabithia földjére című ifjúsági film jutott eszembe, ahol a film közepén a történetben bekövetkező (amúgy remek) „törés” megismerteti a gyermek nézővel a halál fogalmát, annak minden váratlanságával, véglegességével és fájdalmával – ha úgy tetszik, az élet „sötét” oldalát. Ha innen nézzük, akkor a Rowling-féle fantáziavilág is az életre nevel: bizony a hozzánk közel állók is meghalhatnak, a jókban is vannak rejtett, sötét mélységek, ahogy ez fordítva is igaz, és egy emlék olykor lehet sokkal szebb, mint a szürke valóság. Valahogy olyan ez, mint a kisgyermek, aki számára a szülei kezdetben mindentudók, oltalmazók és vigaszadók, egyszóval az „istenek”, aztán ahogy cseperedik, kamaszodik, úgy válnak, néha észrevétlenül, tévedni képes átlagemberekké… akikkel továbbra is összeköti – ideális esetben – a szeretet és a tisztelet.
A film látványvilágára nincs panasz, grandiózus végkifejletet kapunk, nagy csatákkal, lenyűgöző számítógépes effektekkel, ahogy az egy Potter-záródarabban dukál. Hiányérzete az igazi Potter-fanoknak lehet, hiszen csata közben nem látunk habzó szájú házimanó-hordákat, dübörgő kentaur csordákat vagy épp Grópot, Hagrid óriás féltestvérét, de kapunk helyette néhány (nem sok) más alomból származó óriást és rengeteg Halálfalót. A varázspálcával való vívást sem találtam most már annyira furának, mint a korábbi részekben. Roxfortból szó szerint kő kövön nem marad, rendesen leamortizálják a varázslóiskolát (állítólag olyan heves és méretes tüzet raktak a forgatáson, hogy 40 tűzoltó alig tudta kordában tartani a lángokat).
Nekem – másokkal ellentétben – a csata utáni jelenetekkel sem volt bajom. Nem hiányzott a Star Wars-os befejezés, ahol mindenki zajosan ünnepel. A barátok meghaltak a harcokban, az iskola romokban, és ismeretlen jövő vár rájuk… igenis helye van a távolba révedésnek.
A Harry Potter és a halál ereklyéi II. rész méltó befejezése a szériának és az elmúlt 10 évnek. A történet – a regényből adódóan – ugye adott, a film látványos, és engem érzelmileg is megmozgatott… pont ezt vártam el tőle! Családosoknak: a 12 éves korhatárt kéretik betartani (ez igaz körülbelül a Tűz Serlegétől az összes részre): biztos vagyok benne, hogy azt az összeget, amit a gyermekpszichiáter a 10-12 éves kor alatti csemetéjük kezeléséért elkérne a film megnézése után, másra is el tudják költeni.
Publikálva: filmtrailer.hu, 2011.08.02.