Visszatér a részről részre terebélyesebbé váló, szedett-vedett jégkorszaki család, s ezúttal nem babra – hanem meteorra – megy a játék! Lesz vagy nem lesz nagy bumm? A világ megmentése az igazi durranás!
A Jégkorszak sztárjai immár 5. alkalommal igyekeznek elkerülni a kihalást – úgy tűnik, a vérükre nemcsak óriásira nőtt hüllők és Természet Anya, hanem holmi gyülevész, anno a gyerekszobát minden bizonnyal nélkülöző filmes banda is szomjazik! –, a fenyegetés azonban ezúttal kívülről, a végtelen világűrből érkezik – kösz, Motkány! –, ami ellen a négylábúak méretes csordája védtelennek tűnik. Szerencsére a segítségükre siet a föld alól régi barátjuk, Buck, a kissé zizzent kalandor menyét, aki őrült tervét egy régi jóslatra alapozva a világ megmentésére szólítja fel a korábbi kalandjaikban már ütőképessé összeszokott csapatot. Miközben a túlélési ösztönük az ellenkező irányba terelné őket, a szedett-vedett kompánia akkurátusan az égen egyre fényesebben tündöklő meteor várható becsapódási körzete felé veszi az irányt, versenyt futva a gyilkos kődarabbal, hogy fellebbentsen egy ősi titkot, s Münchausen-i bájjal mentse meg a világot, egy puritán fizikai jelenséget használva fel a teljes fizikai abszurdumhoz.
A Jégkorszak sikerének titka a minőségi megvalósításon, a jól bejáratott karaktereken és az egy percben adagolt humorbonbonok tekintélyes számán túl abban keresendő, hogy képes egy csipetnyi drámával megfűszerezni a produkciót, és ezzel a kötelező tanulságokon – egységben az erő, stb. – túl mélyebb tartalommal szolgálni. Amióta Manny, a mamut ténylegesen családot – és nem csordát! – alapított, ezek a “drámák” kimerülnek a klasszikus, családi konfliktushelyzetek puffogtatásában – nincs ez másképp most sem! –, na de mit csináljunk, ha valóban ezek a közhelyes emocionális problémák okoznak nekünk, emberek számára mindmáig fejfájást?!
Barack túl van már a párválasztáson, s bár Manny nem igazán elégedett a “végeredménnyel” – Julian-t elnézve ez valahol érthető is –, kénytelen tudomásul venni; az viszont teljes sokként éri, hogy lánya ott kívánja hagyni a családi fészek biztonságát. Így Ellie-vel igyekeznek úgy keverni a paklit, hogy Barack maga jusson arra a következtetésre: ez hibás döntés. A szülőknek ismerős helyzet, az addig széltől is óvott gyermek elvágyik, s az elszakadás nehéz… bár jelen esetben kissé élét veszi a dolognak, hogy épp egy aszteroida száguld feléjük, hogy pofonegyszerű megoldást biztosítson a problémájukra.
A film hemzseg az új karakterektől, ami – megoldásait tekintve – inkább hátrányára van a produkciónak, mivel a lassan zsibvásárra emlékeztető csordában alig jut idő az egyes tagokra: Sid-en és Manny-n kívül mindenki más lassan csak díszlet kategória – legjobban a két oposszum sínyli ezt meg, passzivitásba süllyednek, már nem elkövetői, csupán áldozatai a poénoknak. Diego és Shira pedig mintha ott sem lennének. Nem lenne ezzel gond, ha az új karakterek legalább olyan jól kidolgozottak lennének, mint a háttérbe szorulók, ez azonban nem igazán jellemző.
Buck, a kerge menyét viszont igazi kuriózum, A dínók hajnala óta tagja a csapatnak, az ő nyitánya a legerősebb az új filmben, s ha néha túl is lihegik az őrültségét (szó szerint igazi tökös fickóvá lészen!), szerintem megérett a karaktere egy spin off-ra… na, nem egy mozifilmre, akkora potenciál nincs benne, de egy Indiana Jones-osra vett televíziós sorozat igazán jól állna neki!
Eddig jellemzően nem volt elég soha az a játékidő, amit Motkány a vásznon töltött, a nézők szomjazták a rágcsáló újabb és újabb gegjeit, ám főhősünk űrbéli kitérőjével ez a tendencia most megfordulni látszik: kevesebb kreativitás, fáradtabb humor jellemzi jeleneteit, legszívesebben makkostul jól megráznánk (mi van veled, Motkány)?!
A negatív felhangok ellenére az ötödik Jégkorszak továbbra is igazi családi szórakozást nyújt, a 6 éves korhatár alatt is könnyű szívvel bevállalható – legfeljebb a mesterséges gravitációtól palacsintává lapuló Motkány szülte “Mi történik vele?” típusú kérdésekre készüljünk fel rövid és kielégítő válaszokkal –, az én négy és fél éves kislányom például elégedetten távozott a vetítésről, s az alábbi kreativitásra sarkallta:
Az előző rész, a Vándorló kontinens kevésbé emlékezetes kalózkalandját a részemről sikerült túlszárnyalnia, bár A nagy bumm road movie-ja talán nem annyira eseménydús, de az animáció pazar, a térélmény biztosított (érdemes ráfizetni!), és a humorsziporkák is jó ütemben csattannak el (Brooke: Hideg futkos a hátamoooon! Manny: Képzeld, nekem iiiiis!).
Tizennégy éve tűnt fel egünkön lángos csillagként a Jégkorszak, s ha részről részre veszít is fényéből, remélhetőleg még hosszú ideig nyújt alternatívát a családi szórakozás terén mindenki csordája, élén Motkánnyal és az ő elmaradhatatlan makk-fetisizmusával.
Publikálva: filmtrailer.hu (2016.07.15)