A Walt Disney a szívünket megcélzó, igaz történeten alapuló katasztrófafilmmel próbálja megtalálni a helyét a nagy évindító hajrában, ám a Viharlovagokat a saját maga keltette, túláradó érzelemhullám taszítja hullámsírjába.
Milyen lenne egy Disney-katasztrófafilm, ha nem érzelemdús, de ezzel nincs is semmi baj, amíg távol tartja magától a giccs cukorszirupszerűen nyúlós-csöpögős megnyilvánulásait, sőt, a zsáner mostanában futószalagszerűen gyártott hollywoodi egyendarabjai közül talán pont a mélyebb karakterábrázolás, ne adj’ Isten, kellő motivációval alátámasztott jellemfejlődés – mert ezek valamilyen szinten velejárói az érzelmi azonosulásnak – lennének képesek leginkább kiemelni. Jó irányba indul el Mickey egér, ám ahogy az lenni szokott – talán az évszázad vihara billenti ki a matrózjárásból –, a végére nem a megfelelő kikötőben ér partot. Mindent elnyelő mélységek maximum a hajók alatt nyílnak a filmben, az érzelem-cunami a végére elmos minden értékelhetőt és emlékezeteset, csak az élettelen, homokos föveny marad vissza, meg a lábunk alatt csalódottan roppanó pattogatott kukorica.
1952-ben Cape Codnál az évszázad egyik legnagyobb vihara tombolt, s több hajót, köztük az SS Pendleton tankerhajót is, kettészakították a megvadult elemek. Bernie Webber, a parti őrség tisztje társaival egy 12 személyes lélekvesztőn vakon indult neki a háborgó óceánnak, hogy megmentse a hajó életben maradt legénységét, a hajóét, amelynek még a helyzetét sem ismerte. E bravúros tett valóban megfilmesítésért kiált, ami mindezidáig nem került (f)elmondásra széles vásznon. Casey Sherman és Michael J. Tougias azonos című (The Finest Hours) könyve 2009-ben látott napvilágot, s a Disney 2011-ben le is csapott a megfilmesítési jogokra. Hosszas előkészítés után 2014-ben álltak neki a film forgatásának Craig Gillespie rendező vezényletével, aki Az egymillió dolláros kéz életrajzi sportdrámával már bizonyított a stúdió színeiben (korábban pedig a Plasztik szerelem és a Frászkarika-remake-kel más színekben!).
A film nyitójelenete Webber és barátnője megismerkedését tárja elénk, ezzel meg is adva a kötelező szerelmi szálnak a kellő hangsúlyt, illetve megismertet a film három fő karaktere közül kettővel: a kissé félszeg, gátlásos, szabálykövető Webberrel és a határozott, karakán Miriammel. Amilyen jól “áll a nadrág” s a figura a klasszikus 50-es évekbeli, amerikai szépségideált megidéző, öntudatos Miriamet játszó Holliday Graingernek – már a korábbi filmjeiben, legutóbb épp a Hamupipőkében nyilvánvalóvá vált, hogy Miss Grainger többre hivatott holmi mellékszerepeknél! -, annyira tűnik idegennek Chris Pinetól, aki beskatulyázódott a “pimasz szépfiú” szerepkörbe, s Webberként hiteltelen (tehénen a gatya-effektus!). A hiba talán nem is a színészben keresendő, mint inkább a forgatókönyvben, amely harmatgyenge dialógusokat erőltet a delikvensek szájába. Mindenesetre mindkét színész rendelkezik akkora gesztustárral, hogy a néző az elhangzottakon túl is kiolvashassa a sorok közül: a Nagy Őt pillantották meg a másikban! Van még egy zavaró momentuma a nyitójelenetnek, hogy kurtán-furcsán ér véget – mintha Gillespie jól bejáratott, házi vágója, Tatiana S. Riegel keze túl hamar eljárna, s idő előtt csattogtatná ollóját.
Amikor kitör a vihar, a film három fő cselekményszálra bomlik szét: Webber a kapott parancsnak megfelelően lelkiismeretesen megpróbálkozik a lehetetlennel, s vízre szállva nekiindul a viszontagságokkal teli útjának az ismeretlenbe; a játékidő előrehaladtával kinek bájossá, kinek idegesítővé – arany középút nincs! – előlépő Miriam a szárazföldön száll harcba a szerelméért, ami jelleméből – vagány csaj egy férfiak uralta világban! – fakadóan legalább akkora feszültséget indukál, mint Webber vízi kalandja, kár, hogy Gillespie valamiért megtorpan az első drámai csúcspontnál – ez az a pont, ameddig jól kiegyensúlyozott a film háromfelé tagolt szerkezete, aztán eltolódnak az erőviszonyok a látvány felé! –, hogy aztán inkább biztonsági játékot játsszon – annyira, de annyira többet ki lehetett volna hozni ebből a történetszálból ahhoz képest, amivé válik! A harmadik sztorivonal a matrózoké, akik a kettétört hajón próbálnak túlélni, amíg megérkezik a segítség. A vezetői posztot kreativitásával és tisztánlátásával Ray Sybert hajógépész nyeri el, akit Casey Affleck kelt varázslatos módon életre, egészen apró manírokkal gazdagítva a szerepet, melyek aztán olyan jelenetekhez vezetnek, mint a tojáspucolós rész, amely a Viharlovagok rendezői-színészi egymásratalálásának talán legnagyobb bravúrja!
Hőseink a párhuzamosan futó történetszálakon megbirkóznak a társadalom és a természet ellenük feszülő elemeivel úgy, hogy mindvégig az ember marad a fókuszban. Mindezt látványos, bár helyenként elég sötét – a vihar éjszaka tombol – CGI-vel karöltve, amit a 3D-s térélmény “fényerőtlensége” tovább gyengít. A film zenéje egészen felemelő, s a fináléig remekül kiegészíti a látványt, kelti a feszültséget, vagy simítja el a megfeszült idegeket, a sztori keze alá dolgozik.
A végkifejletben, ahol a három cselekményszál szépen egymásba simul, mindent maga alá temet a szentimentalizmus, ami a giccs határáig repíti a produkciót. A filmzene sajnos nem is képes itt megállni, a giccsfaktoron menthetetlenül alábukva átveszi a hatalmat a látványon, szinte már csak a rózsaszínű fényben fürdőző napfelkelte hiányzik a horizontról, előtérben a Disneyland legmagasabb tornyáról vidáman felénk integető Mickey egérrel! A sztori közhelyessé és kiszámíthatóvá válik, előkészítve a terepet a túlcsorduló könnyzacskóknak és az érzelmektől túlfűtött szíveknek… a szereplők, az elhúzott szájnak és a csalódottságnak pedig a nézők részéről.
A Viharlovagok a jelmezek és díszletek terén a korhangulatot remekül megidéző, összességében viszont a középszert épphogy megugró, “szódával-elmegy” kategóriájú popcorn mozi, ami maradandóval, igazán emlékezetessel nem szolgál. Az egyetlen, amit nehezen fogunk kitörölni az agyunkból, az a látszólag abszurdnak tűnő szituáció, hogy egy félbetört hajó is képes úszni a vízen. Bár a film, Disney produkcióhoz méltó módon, az emberre koncentrál, sose feledjük el, hogy az utolsó szó – ahogy az az Everest című filmben hangzik el – a Természeté. Petőfi Sándor után szabadon: “…fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!”
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. január 29)