Hatlövetű a csípőnkön, cowboykalap a homlokunkba húzva, C++ programozási kisokos az ingzsebben. Indulhatunk? Második évad betöltve!
Ahogy a Trónok harca megreformálta a fantasy műfaját, úgy a Westworld is vérfrissítést hozott a western kihalásra ítélt zsánerének. Épp ezért meglepő, hogy mindkettő eredetije több évtizedes múltra tekint vissza: az előbbit huszonkét éve írták, az utóbbit pedig majdnem fél évszázada. Akkor hát nincs új a nap alatt?
Egy kis filmtöri-lecke
Mindkét televíziós produkció a műfajok egyedi házasításának köszönheti a sikerét: a Trónok harca a fantasyt a realista drámával vegyíti, a Westworld a Vadnyugatot helyezi tudományos-fantasztikus alapokra. Persze a western-sci-fi kombó nem újdonság a filmtörténetben (lásd: Cowboyok és űrlények), de a legtöbb produkciónál a fókusz vagy a western, vagy a fikció irányába helyeződik.
A ’70-es évek nagy sztorigyárosa, Michael Crichton azonban (akinek számos történetét ismerhetitek Az Androméda-törzstől a Jurassic Parkon át a Zaklatásig) rendezőként a saját ötletét valósította meg, így született meg a korát messze meghaladó Feltámad a Vadnyugat. Nem csoda, hogy Jonathan Nolant, a fenegyerekként számon tartott forgatókönyvírót – akinek szkriptjeiből bátyja, Christopher Nolan előszeretettel rendez kultmozikat – és feleségét, Lisa Joyt megihlette a produktum. Crichton klasszikusát továbbgondolták, és megalkottak belőle egy működőképes filmes univerzumot. A Westworld végül nemhogy megütötte az eredeti alkotás által magasra helyezett mércét, hanem túl is szárnyalta azt.
"Föl, föl, ti rabjai e földnek..."
A Westworld nem más, mint egy hatalmas kalandpark a nem túl távoli jövőben, amit az emberhez megtévesztésig hasonlító androidok és robotok népesítenek be. A pénzes ügyfelek vadnyugati környezetben élhetik ki álmaikat és vágyaikat, ki-ki a vérmérséklete szerint. Nincsenek tabuk, itt bárki bármit megtehet: a legtitkosabb szexuális fantáziákat éppúgy meg lehet valósítani, mint vérfürdőt rendezni délben a főutcán. Az igényesebbekre változatos kalandok várnak, amelyek előre programozott cselekmény alapján hálózzák be a parkot. Fejvadászként egy hírhedt rossz fiú nyomába akarsz eredni? Elátkozott kincset keresnél? Bosszút állnál a vad indiánokon a legyilkolt telepesek nevében? Esetleg kipróbálnád, milyen lehet rosszlányként egy kuplerájban? Itt bármit megtehetsz, amit a való életben soha nem mertél… vagy nem volt rá alkalmad.
Egy dolgot tarts észben: a vágyaid téged minősítenek. Nem mintha bárki is szembesítene velük. Megteszi azt minden reggel a fürdőszobai tükör.
A sztori több szálon fut: míg az androidok szemén keresztül egyszerre ismerjük meg ennek a világnak a vad szépségét és kegyetlen visszásságait, addig a felügyelő személyzet révén tudomást szerzünk egy nyugtalanító rendszerhibáról, ami a robotok közt gyűrűzik tovább. Bernard, a programozók vezetője ered a hiba nyomába, míg Dolores, a park legbájosabb androidja önismereti utazásra indul; egy feketébe öltözött ember pedig a játék új szintjét, a titokzatos útvesztőt keresi. De akadnak még fontos szereplők: Ford, a park atyja egy új, szerteágazó történetet készít elő; Maeve, az android madame váratlanul a parkon kívül találja magát, és mindeközben a parkot üzemeltető vállalat vezetői válságba kerül. Persze valahogy mindezek összefüggenek egymással, a kérdés csak az, hogyan, és hová vezetnek.
Milyen mély a nyúl ürege?
A Nolan-házaspár forgatókönyvében a cselekményszálak szinte kiszámíthatatlanul fonódnak össze az első évad végére, miközben a szereplők filozofálva és moralizálva gázolnak bokáig a vérben és egyéb testnedvekben. Mi teszi az embert emberré? Hogyan alakul ki az öntudat? Ha az ember a tudomány jelen állása szerint nem több biológiai gépnél, akkor mi különbözteti meg a Westworld mesterséges intelligenciával felvértezett androidjaitól? – efféle dilemmákkal bíbelődünk.
