A Mátrix – Feltámadások zavarba ejtő alkotás: egyrészt baromi szórakoztató, másrészt a moziból kifelé jövet is azon töri a fejét az ember: ezt most miért kellett? Ez az ellentmondásosság megosztó produkcióvá teszi a nézők szemében a leghosszabb Mátrix-filmet, ugyanakkor amint fölcsendül a mozi sötétjében a klasszikus zenei főtémája, menetrendszerűen érkezik a lúdbőr és vele a bizonytalanság: ez most a valóság?
Ryan Reynolds kellett hozzá, hogy a SIMS lenyomja a GTA-t?!
Mennyire határoz meg bennünket, hogy hová születünk? Nincs ez másképp a mesterséges intelligenciánál sem. A District 9 rendezőjének kezei közt most felcseperedik egy.
A marveli Sólyom két lábon járó SkyNetként randalíroz Kelet-Európában.
A cyberpunk atyja új univerzumba kalauzol, ahol az emberek kedvtelésből párhuzamos világokkal szórakoznak. A periféria után most itt a folytatás, a Mozgástér, amelyben Gibson kitágítja a multiverzumát.
Rendhagyó erdei túrára invitál bennünket új regényében Tom Sweterlitsch, aki beszabadulva a rengetegbe szakadásig rángatja az ágakon fennakadó téridő szövetét.
A második évadban ismét véres naturalizmusban és megemésztésre váró gondolatokban tapicskolunk majd.
Wally Pfister, Christopher Nolan házi operatőre ezúttal rendezésre adta a fejét, s első filmjéhez mindent rendelkezésére bocsátottak: egy nem túl eredeti, ámde magvas alapgondolat révén sokrétűen kibontható sztorit, nívós szereplőgárdát és rengeteg pénzt. Még némi hátszelet is kapott Nolan produkciós cégétől (sőt, magától Nolan-től is!), így minden adott volt egy olyan tudományos-fantasztikus film elkészítéséhez, ami után minden sci-fi rajongó megnyalhatja mind a tíz ujját. Lássuk, mire ment vele!