A mestergyilkos 2. része klasszikus James Bond-i hagyományokat felvonultatva elvezet a világ lenyűgöző tájaira, gyönyörű nőkkel veszi körbe a címszereplőt, ikonikus gonosztevőt villant és Jason Statham-hez méltó kőkemény akciók dömpingjével szórakoztat. Csak az a fránya sztori ne lenne… ja, de hát nincs is! A B-filmes sztárok között akkor is Statham a király!
Valahogy úgy képzelem el ennek a filmnek a castingját, hogy felkeresték Stathamet, és megkérdezték tőle, hogy van-e már programja a nyárra? Mit szólna egy föld körüli utazáshoz: a homokos fövenyen való sütkérezéssel, lubickolással az égszínkék tengerben, és közben – persze, módjával – némi melóval, ami ráadásul sok-sok zöldhasút terem? Talán csak a sárga irigység beszél belőlem, de azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy az égegyadta világon semmi sem indokolta A mestergyilkos folytatását: a 2011-ben bemutatott első rész – ami nem mellesleg Charles Bronson 1972-es filmjének remake-je – finoman szólva sem remekelt a pénztáraknál (40 millió dolláros büdzséből mindössze 29 milliót sikerült visszaforgatnia a tengerentúlon), mi több, a külföldi piac mentette meg az anyagi bukástól (összesen 62 millió dollárt termelt). Szóval A mestergyilkos-projekt nem bizonyult éppen aranybányának (Államokon kívül-belül sem volt különösebb visszhangja!), ebből fakadóan egy új rész kapcsán inkább a “pénznyelő” az első kifejezés, ami eszünkbe juthat.
Megszokhattuk már, hogy Hollywoodban másképp jár a producerek agya, s a szárazra facsart szivacsból is megpróbálnak még pár csepp vizet fakasztani. Talán nekik van igazuk (és milyen jól csinálják)! A mestergyilkos 2 rendezői székét így odaadták az Európából átruccanó germán “fenegyereknek”, a Csajok a csúcson, a Napola – A Führer elit csapata és A hullám rendezőjének, Dennis Ganselnek, akinek ez lett a bemutatkozó hollywoodi mozija! Talán azt gondolták, hogy Denis Villeneuveként rittyent nekik egy Fogságbant, megreformálva ezzel az akciófilmes zsánert. A rendező azonban csak az elé rakott anyagból dolgozhat, magyarán sz@rból nem lehet várat építeni!

Szinte magam előtt látom a négy (!) tagú forgatókönyvírói agytrösztöt, amint végre valahára kiizzadják magukból a három, erősen B-filmes hangulatot árasztó gyilkosság alapötletét, majd szabászollóval, tűvel és varrócérnával esnek neki a szkriptnek, aminek végeredménye inkább hasonlít Frankenstein szörnyének pokoljárására, mint Arthur Bishop “szerelő” mennybemenetelére! Szerencsére Stathamnek minden hasonszőrű papírmasé figura jól áll, nem beszélve Rio de Janeiróról vagy épp Bulgáriáról, s persze magától értődő természetességgel hisszük el neki, hogy képes átugrani egy felvonóról a levegőben repkedő sárkányrepülőre a szédítő mélység fölött, ahogyan kifogyhatatlan kézifegyverével és puszta öklével is rendet vág egy hadseregnyi ellenfelen. Ebből áll az ő smirglipuhaságú sármja!

Azt viszont megbocsáthatatlannak érzem, amit a forgatókönyvírók a címszereplő Arthur Bishop ellen elkövettek! Azzal még nem igazán volt bajom, hogy az akciók esetében – Jason Stathamről lévén szó, ugyebár! – elbillen a mérleg nyelve a parádés kézitusák és a pörgős fegyverpárbajok felé a dörzsöltebb, balesetnek álcázott (mester)gyilkosság rovására (utóbbi Bishop igazi specialitása, amelyet jellemzően MacGyveres aprólékossággal dolgoz ki – igaz, már az 1972-es Bronson-filmben is mindössze a nyitó gyilkossági jelenet felelt meg e kritériumnak). Azzal viszont kihúzták a gyufát, hogy az előző részben még rendkívül fifikásnak beállított bérgyilkosunk, aki akárhány, elé tartott szitán is biztos szemmel átlát, a feltámadása utána könnyedén megvezethető naivává lép elő – e korai demenciát kissé elsietettnek érzem nála!

Bishopot ezúttal tehát könnyebb átejteni, mint azt a bizonyos csomagot a palánkon, na de hát ez a helyzet, ha feltűnik a Nő, akitől a szerelem tüzében még a vídia is halmazállapotot vált. Kár, hogy ez a hőfok nem sugárzik át a vásznon, mert az unalom mellett legalább az megmelengethetné a néző szívét abban az eseménytelen fél órában, amíg Jessica Alba megpróbálja behálózni a “feltámadt halált”. A teljesen érdektelen romantikus szálon, a hányavetin egymáshoz fércelt cselekménysorozaton kívül már csak a szereplők motivációi vannak hiteltelenebbül tálalva. Az egész filmből mindössze Statham akciói említésre méltóak – szerencsére van is belőlük dögivel, szemben az első résszel (ahol inkább a mester-tanítvány viszonyra próbálták a hangsúlyt helyezni!) –, mivel ahol ő karokat csavar és orrokat lapít, ott bizton reccsen a csont és folyik a vér! Legalábbis képes ezt elhihetni velünk!

S nem tud ezen segíteni Tommy Lee Jones sem, főleg, ha a jelentősége kimerül pusztán húzónévként a plakáton, bár az a tíz perc játékidő, amit a vásznon tölt, legalább valóban szórakoztató és szédítően mély, a többi karakter felszínességéhez képest.
A mestergyilkos – Feltámadás habkönnyű parfé a nyárvégi kánikulában, a ’90-es évek B-filmjeit megidéző bájjal, ami, ha nem Jason Statham borostás képe és szúrós tekintete állna a középpontjában, menthetetlenül elsüllyedne az érdektelenség mocsarában (még talán így is). Az (akció)mennyiség legalább kárpótol minket a minőség rovására, s ha egy-egy felrobbanó yacht tatját beborító digitális lángnyelvek bántják is a szemünket, gondoljunk arra, hogy a büdzsé tetemes része rámehetett a stáb eredeti helyszíneken való nyaraltatására.

Azt azért mindenkinek (igen, a károgóknak is!) egyöntetűen el kell ismernie, hogy Statham legalább olyan jelenséggé kezdi kinőni magát, mint Chuck Norris, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy túlélte – szemben Charles Bronsonnal! – A mestergyilkos remake-jét is, mi több, a folytatásban immár fel is támad halottaiból, ami – akárhogy is nézzük! – VIP-belépő az igencsak szűk körű elitklub tagjai közé.
De tényleg hagyjuk már Stathamet! Csak egy küzdősportot űző… “színész”? Ha tényleg igaz lenne, hogy a “nagy” Chuck Norris nyomába ér, akkor egyszerűen idejönne, és beleverné a fejem a billentnkasdflvns kln nl snlv sldsfwa pdr bsw..
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. szeptember 1)