Egy amerikai oknyomozó újságíró, Jake Adelstein bennfentesként írt memoárt Japán éjszakai életéről és alvilágáról. A Tokió Vice több egy szimpla emlékiratnál: egyszerre szól az újságírás kulisszatitkairól, a szexipar mögött megbújó intimitáshiányról, a jakuza „végső útjáról” és a prostitúciót kiszolgáló emberkereskedelemről. A történetből, amely kendőzetlenül mesél az ezredfordulós japán valóságról, az HBO készített tévésorozatot .
Villódzó neonfények, hatalmas embertömeg, hagyomány és modernitás, fegyelmezettség és szexualitás. Japánnal kapcsolatban tele vagyunk sztereotípiákkal. Jake Adelsteinnek köszönhetően most a csillogó felszín mélyére láthatunk. Vagy még inkább: alulnézetből vehetjük górcső alá a modern távol-keleti társadalmat, ismerhetjük meg a japán szemléletmódot, amely gyökeresen eltér a nyugatitól. Adelstein japán irodalmat tanulni érkezett az országba, majd első nyugatiként kapott állást a világ legnagyobb (több mint 14 milliós) példányszámú napilapjánál, a Jomiuri Simbunnál. Tizenkét évig dolgozott a folyóiratnál, elsajátítva az oknyomozó újságírás csínját-bínját, belerúgva a jakuzába, és rálépve a japán kormány tyúkszemére. Mentségére legyen mondva, a közérdek vezette. Mennyit számít ez, ha az ember a saját és szerettei bőrét viszi a vásárra?
A demokrácia őrzői
Japánban az újságírásnak, akárcsak az olvasásnak – meg minden másnak – nagy hagyománya van. Nem csoda, hiszen itt az emberek hitének része, hogy minden szavukban benne rejlik a „nyelv lelke”. Az írott szót így mérhetetlen tisztelet övezi. A japánok odavannak a használati utasításokért – szóljon az egy robotgépről, a női orgazmusról, az életről vagy a halálról –, és „szó szerint könyvekből élik az életüket”. A nyelv szentélyében munkát kapni ezért hatalmas elismerés. Gajdzsinként (japánul a külföldi) pedig erre még nem volt példa. Ráadásul egyből szeisa-inként, ami élethosszig tartó alkalmazotti munkaviszonyt jelent. Mert Japánban kimondottan ilyen is van.
Az újságírásnak is megvan a maga kézikönyve, ám a gyakornokok először felejteni tanulnak meg: maguk mögött hagyják a múltat, megszabadulnak az előítéletektől, a szabadidőtől és legfőképp: elfelejtik a saját véleményüket. Megtanulják, hogy ne ítélkezzenek mások felett, csak a kapott információ és a forrásának a védelme fontos.
„Ebben az országban az újságírás a hatalomgyakorlás legfőbb fékezőereje. A zsurnaliszták a törékeny japán demokrácia utolsó őrei.”
Mert az igazi újságíró képes megváltoztatni a világot.
Az információnak nincs szaga
Az emberölési ügyek mindig nagy nyilvánosságot kapnak a világ egyik legbiztonságosabb országában. Ez sokat elmond a közbiztonság helyzetéről. Az első, amit a bűnügyi újságíró megtanul, hogy Japánban viszonylag ritkák a gyilkosságok. Rontanák a statisztikát. Helyettük csak „hivatalos verzió” létezik. Tíz esetből kilenc emberölést – hiába az előre megfontolt szándék – halállal végződő támadásként vagy önvédelemként címkéz fel a hatóság, amiről persze így is kell hírt adni. Megérzése és igazságérzete miatt Adelstein gyakran szembekerült ezzel az állásponttal, amíg a kölcsönösség jegyében ki nem építette a rendőrökből, hoszteszekből és jakuzákból álló információs hálózatát. Ezzel nemcsak lépéselőnybe került a konkurenciához képest, hanem lépéskényszerbe hozta magát a hatóságot is. Nem söpörhették többé a szőnyeg alá az igazságot. Legalábbis a legtöbb esetben. Adelstein memoárja felér egy „Hogyan csikarj ki információt?” kisokosnak is.
A zsaruk megkörnyékezése gyakran együtt járt azzal, hogy az újságíró szinte családtaggá vált. Adelstein nem egyszer étkezett családi körben Szekigucsi (a sorozatban Katagiri a neve, és Vatanabe Ken alakítja) nyomozó konyhaasztalánál, sőt, vigyázott a gyerekeire is. A firkász és a zsaru hamar felismerte, hogy közös az érdekük: az igazság napvilágra kerülése. Kapcsolatuk pedig lassan barátsággá mélyült. A hoszteszek, prostik és jakuzák közt pedig Adelstein megtanulta, hogy „minden forrásnak megvan a maga oka, hogy miért beszél, ami nem mindig tisztességes.”
Nem az a fontos, honnan származik az információ, hanem egyedül az, hogy igaz-e.
