A japán Toho filmstúdió óriásszörnye az ’50-es évek közepén kezdte amortizálni a nagyvárosokat, metaforájaként az emberiség nukleáris felelőtlenségének. Ez a hatalmas őshüllő azért táplálkozik atomenergiával, és hagy maga mögött városméretű rombolást, mert nem más, mint Hirosima és Nagaszaki elpusztításának mementója, a radioaktivitás filmtörténeti szimbóluma. Ez a rétegzettség emelte Godzillát pop-kulturális ikonná, és egyben a filmtörténet leghosszabb, folyamatosan futó filmes szériájának címszereplőjévé. Figyelmeztető ujj akar lenni az ember látóterében – különösen most, az újabb ökológiai katasztrófa, a globális felmelegedés árnyékában.
Tulajdonképpen nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy az éghajlatváltozás újra a filmvászonra csalta Godzillát. Ellentmondásos népnevelő ő: gigászi tömegpusztítás közepette is környezetvédelemre sarkall, ösztönszinten szólítva meg a nézőket. Még Roland Emmerich rendező sem volt erre képes megalomán világpusztító látomásaiban (Holnapután, 2012), pedig ő maga is leforgatta a saját Godzilla-változatát. Talán Godzilla valóban isten, aki a pusztítás színházát játssza elő nekünk, és keni elnagyoltan a mozivászonra. „Nem vagytok többek, mint hangyák a porban” – üzeni. „Hangyák, amelyek képesek felzabálni a világot.”
Bár nem eredeti gondolat, mégis Smith ügynök fogalmazza meg a legfrappánsabban a Mátrixban: az emberiség olyan, mint a vírus, amely addig szaporodik, amíg fel nem éli a gazdatestet. Ennek nyomvonalán indul neki a Godzilla legújabb része, amelyben a Föld gigászi őslények formájában készül revansot venni: ha az emberiség a vírus, akkor forró és perzselő lázra van szükség ahhoz, hogy ismét egyensúlyba kerüljön a természet. Az emberiség ideje tehát lejárt volna?
Godzilla az idők folyamán a morális skála valamennyi tartományában elidőzött már; az öt évvel ezelőtt újraindított amerikai franchise egy jóindulatú szörnyet vizionál, amely az emberek mellett tör lándzsát. Tehát ez esetben a természet egyszerre pusztít és véd; az új Godzilla-film valójában a rák parabolája, és azt a kérdést feszegeti, hogy mi a gyógyulás ára.
E magvas alapkonfliktusba belecsomagol egy elnagyolt drámát is egy trauma következtében darabjaira hullott családról. Kifejezetten érdekes libikókázásba kezd a kamasz gyermek érzelmeivel, hol az anya, hol az apa javára billentve a mérleg nyelvét. Kár, hogy ez végül eltörpül a gigászok csatája mellett, elvégre kit érdekel (rajtam kívül) egy kislány összetört, és a szülei által még jól meg is taposott szíve, amikor a világ megváltása a fő cél? A Godzilla ugyanis nem a világvégéről, hanem épp ellenkezőleg, annak megmentéséről szól.
A film az ökoterrorizmus témájában is megmerítkezik: két lábbal toccsan bele a környezetvédelmi célból elkövetett erőszakos cselekedetek tócsájába, hogy aztán megrettenve visszahúzódjon, és végül teret engedjen a szörnyek keringőjének. 2016-ban az Érkezés emelte a sci-fi fókuszába a grammatika és a grafológia tudományát, a Godzilla 2. részében pedig a bioakusztika (az élőlények által keltett hangjelenségekkel foglalkozó szakterület) gondoskodik a tudományról a fantasztikumban.
