Végre mi is láthatjuk a mozikban Norvégia idei Oscar-díjra nevezett produkcióját, A világ legrosszabb emberét, amiből garantáltan töltekezhetünk. Joachim Trier író-rendező már előző nagyjátékfilmjében, a Thelmában megmutatta, milyen magával ragadó természetességgel mos el műfaji határokat és kapcsol össze egymástól távol álló témákat, és új filmjével is tabukat döntöget: megmutatja, hogy a romantikus komédia nem feltétlenül életidegen, meseszerű, közhelyektől hemzsegő műfaj, és hogy a halál, a születés és a szerelem milyen közel vannak egymáshoz. A főszereplő Renate Reinsve pedig mindenki szívét megolvasztja közben.
Ez a történet a boldogság – legyen az kicsi vagy nagy – kereséséről szól. Nem mintha mérlegre lehetne tenni. Mégis megpróbáljuk ehhez igazítani magunkat – lehet, hogy valahol itt rontjuk el? –, a boldogságot vágyjuk alapállapotnak, de talán pont emiatt szinte azonnal el is veszítjük. Hiszen a boldogság amúgy is csak pillanatokban mérhető, és aztán az utóérzetéből táplálkozik a lélek; gazdaságosan beosztva, amíg el nem fogy, utolsó morzsáit az érzelmileg ínséges időkre tartalékolva. Szerencsés esetben gyűjtünk újabbakat. Így van ezzel történetünk hősnője, Julie is, aki egy teljesebb élet ígéretének rabja, de az valahogy megfoghatatlanul pereg ki az ujjai közül. Pedig az élet korántsem mér szűk marokkal, csak a lány nem tudja, hogy valójában mit vár, mit érdemes akarnia tőle.
Ez a történet önmagunk kereséséről szól. Ki vagyok én? – tesszük fel az életút elején csaknem megválaszolhatatlan kérdést.
Julie esetében erős, független nő. Vadóc. Csendes. Dühös. Nyugodt. Ellentmondásos. Hogyan képes rátalálni valaki az élete értelmére, ha még a saját érzéseivel sincs tisztában? Merre induljon? Sebész lesz. Esetleg pszichológus. Vagy mégsem, inkább fotós. Mintha a foglalkozás önmagában bárkit is meghatározna. Az egyik legembertelenebb sztereotípia a nemi, a szexuális és az etnikai mellett. Julie teljesen biztos a céljaiban. Legalábbis ideig-óráig. Igaz, aztán valami egészen más hozza lázba. Ide-oda csapongása mosolyt csalhat az arcunkra, pedig Julie csak egyet akar, de azt nagyon. Boldognak lenni.
Ez egy romantikus történet. Julie kész önmagát keresni másokban. A szerelem tanulható, és a testi örömök mellett – sőt, néha helyett – annyi minden másról is szól. Ez válik számára világossá Eivind mellett, akivel egy buliba belógva ismerkedik meg, ismeretlenül. Egy húron pendülnek egy éjszakán át – egyéjszakás kaland ez, kicsit másképp –, miközben alig érnek egymáshoz. Mégis olyan szépen szólnak.
Egymásra hangolódva. Egy tört pillanatba – Oslo két lélegzetvétele közé – belopva egy egész együtt töltött napot. Igen, pont ilyen a szerelem.