Az Oppenheimer nem az atombombáról szól, hanem az emberi természetről. A bomba csak ürügy, amivel Christopher Nolan aláhúzza a mondandóját.
Christopher Nolan új filmjében a tökéletes illúzióhoz most már tényleg csak annyi hiányzik, hogy a robbanás szele megemelje a kalapunkat. A légnyomás helyett azonban megtesszük mi, egyszerű mozinézők! Nolan úgy sűríti bele háromórás gigamozijába az írói-rendezői kvintesszenciáját, hogy az csupán röpke pillanatnak tűnik. Ezt nevezem én igazi játéknak az idővel! Művészetében eljutott arra a pontra, hogy túlnyúlva a vásznon megbabrálja a fizikát.
Az Oppenheimer fekete lyukként tátong a mozikban: nem elég, hogy magába szippant fényt, teret és időt, de minden vetítés végére meghal benne egy csillag.
Nolan új produkciójában az atombomba atyjának, J. Robert Oppenheimer elméleti fizikusnak az életét vitte vászonra. De most sem távolodott el messzire a jól bejáratott zsánertől, a thrillertől: az életrajzi drámát a tárgyalótermi filmek feszültségével ötvözte. Az Oppenheimer ebből a szempontból elüt az elmúlt időszak Nolan filmjeitől: a látványról eltolódott a hangsúly a tartalom felé. A magam részéről örömmel üdvözöltem ezt a trendet. Az Oppenheimer szövegkönyve egy közel tökéletesre csiszolt gyémánt: pergő, tartalmas és izgalmas dialógusok, amelyek egy percre sem engedik lankadni a néző figyelmét. Kicsit ugyan fárasztó, de ezt már megszokhattuk az Eredettől a Tenetig: tartani kell a lépést a mesélővel. Aki lemarad, kimarad.
Az Oppenheimerben egy rendkívül ellentmondásos tudós képe bontakozik ki előttünk. A 20. század géniusza éppoly ambivalens személyiség volt, mint az általa nagyra tartott, paradox fizikai jelenségek. Arroganciája a védelmi mechanizmusának része volt, amúgy jóravaló különc benyomását keltette, aki a gyakorlatias dolgokban rendre elvérzett, viszont elméleti síkon tündökölt. Naivitása táplálta a hitét, hogy a cél szentesíti az eszközt. Hogy a világbékéhez vezető út nemcsak rögös, de véres is. Hogy a tudomány előbb-utóbb képes lesz felülemelkedni az emberi gyarlóságon. Kíváncsi lennék, vajon mit szólna most, nyolc évtizeddel később a burkolt nukleáris fenyegetésről az orosz-ukrán háború kapcsán?
Oppenheimer életének epizodikus részleteiből kibontakozik az ember, aki fölismerte, hogy a tudományos áttörések kétoldalúak, és – a tudósok részéről legalábbis – áldozattal járnak. A pragmatizmus önmagán való felülemelkedést jelentett egy tisztán elméleti szakember számára. Ahogy az is, hogyan menedzselte le a Manhattan tervet, amelyben korának legnagyobb fizikus koponyáit gyűjtötte össze, hogy együtt dolgozzanak egy közös cél érdekében. Még ha ez „csak” az atomfegyver kifejlesztése volt is. Nolan éppily gyakorlatiasan vezet minket végig a grandiózus megvalósításon: ott sem annyira a tudományos, mint inkább az emberi tényezők oldalán. A bomba csak egy nagyerejű tárgy; a bevetésének következményei viszont képesek megágyazni e nagyívű történet valódi konfliktusának. Még ha nem is egészen úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk. Oppenheimer tervei füstbe mentek Hirosimával és Nagaszakival: ünnepelt hősből aggályoskodó kolonccá vált.
Nolan filmje három idősíkon játszódik (tegye fel a kezét, akit most megleptem). Az egyik 1954 áprilisában az AEC (Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága) Személyzeti Biztonsági Tanácsának zártkörű meghallgatásain, ahol a korábban hősként ünnepelt, most viszont a felelősség-, és bűntudat terhe alatt rogyadozó tudós ellehetetlenítése zajlik éppen. Oppenheimer ezeken a meghallgatásokon idézi fel a Manhattan tervben való részvételét (ez a második idősík). A harmadikban pedig a filantróp Lewis Strauss (a filmben Robert Downey Jr. játssza) kereskedelmi miniszterré való jelölése kapcsán összehívott szenátusi meghallgatás zajlik 1958-ban. Hogy utóbbi hogyan kapcsolódik az előzőkhöz, arról Nolan a szokásos szövevényes, ám parádés időkeverésével lebbenti fel a fátylat a filmje legvégére.
A kamera fáradhatatlanul követi Oppenheimer alakját. A színes felvételek szinte kizárólag rá fókuszálnak. A fekete-fehér képek afféle objektív nézőpontot tükröznek – ilyenkor lépünk át például 1958-ba, Strauss alakjához –, de Nolan az érzelmek terén ezúttal is biztonsági játékot játszik. Korábban mindig megkapta a rendező, hogy nem igazán szentimentális alkat, amit persze visszatükröz a filmművészete is – válaszképp előrukkolt a már-már giccsbe hajló Csillagok között-tel. Most kapóra jött Oppenheimer introvertált személyisége: a visszafojtott érzelmeket beépítette nemcsak a cselekménybe, hanem a feszültségkezelésbe is.
A szenvedély, a félelem, a felelősség-, és a bűntudat is mind-mind fazéktető alá kerülnek, melyeknek aztán nagy lángon alágyújt a rendezőnk.
Az induló lokomotív (valójában nem az) delejes hangjai az elkerülhetetlenség és a tehetetlenség érzését keltik a nézőben, hűen átadva Oppenheimer lelkiállapotát. A zenei téma pedig megágyaz a monumentalitásnak.
E visszafogott ellentmondásosság ábrázolásában jó partnerre talált a rendező Cillian Murphy személyében, aki túlzás nélkül élete alakítását nyújtja. Egészen biztosan találkozunk még vele az Oscar-gála vörös szőnyegén. A többiek szinte mind csak kibicelnek Murphy-nek, bár mintha Nolan sportot űzne abból, hogy minél előnytelenebb oldalukról mutassa meg a színészeit. Robert Downey Jr., Emily Blunt és Matt Damon is remek alakítást nyújtanak, de én külön kiemelném Josh Hartnettet a Nobel-díjas Ernest Lawrence atomfizikus megformálásáért, illetve Casey Affleck jéghideg figuráját is szívesen tovább néztem volna. Nem beszélve Haumann Péter fiáról, Mátéról, aki Szilárd Leóként, a Manhattan terv egyik kiagyalójaként, majd legfőbb kritikusaként szintén több játékidőt érdemelt volna.
Néha egyenesen olyan érzést kelt a film, hogy Oppenheimer semmi másból nem áll, csak bűnbánatból és felelősségtudatból: nincs szenvedély, nincs szeretet sem a szeretői, sem a felesége, de még a gyereke iránt sem. Nolan szinte dermesztő pontossággal képes ábrázolni egyetlen tárgyalótermi jelenetben a férj kiszolgáltatottságát és a feleség megalázottságát. Máskor épphogy csak érzékeltet: mint a beszédét követő ovációban, ahol bravúrosan mossa össze az atombomba ledobásának tragikus következményeit a tudatlanság képsoraival. Ezt nevezném az Oppenheimer csúcspontjának.
Nolan szinte messiásként tekint a címszereplőjére, miközben nem feledkezik meg a hibáiról sem. Oppenheimer a filmjében a világ bűneit veszi a vállára.
Mert milyen világ az, ahol valamirevaló tudományos felfedezést csak úgy lehet elérni, ha abból fegyver készül?
Már-már vártam a végén Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeiájának felrepülő combcsont-jelenetét visszafelé lejátszva. Mert nem vagyunk többek, mint töltött pisztollyal hadonászó majmok, akiknek vesztét a saját ostobaságukból fakadó gyarlóságuk fogja okozni.
J. Robert Oppenheimer rehabilitációjára csak tavaly került sor, és persze idén a mozikban, Christopher Nolan jóvoltából. De az amerikai Prométheusz továbbra sem nyugodhat békében. Addig nem, amíg mi egymással ész nélkül torzsalkodva bármikor lángra lobbanthatjuk a bolygónkat.
Bányász Attila