A filmtörténelem 15 ikonikus autója
Filmes hőseinknek is el kell valahogy jutniuk A-ból B-be (nem mindenkinek van egy derék Samuja, mint Frodónak), amiért ők is előszeretettel pattannak volán mögé.
Filmes hőseinknek is el kell valahogy jutniuk A-ból B-be (nem mindenkinek van egy derék Samuja, mint Frodónak), amiért ők is előszeretettel pattannak volán mögé.
Sean Connery személyében igazi színészlegenda távozott, aki gazdag filmográfiát hagyott maga mögött. Számos műfajban kipróbálhatta magát: volt Macbeth és kalandor, űrhajós és katona, tűzoltó, még talán vadakat terelő juhász is, mégis legszívesebben ikonikus szerepeiben emlékszünk vissza rá.
1990-ben Roald Dahl boszorkányai kiszabadultak a Whitbread-díjas mesekönyv lapjairól, és beköltöztek a moziba… na, meg a gyerekek rémálmaiba. Hiába játszotta a főszerepet a kedvenc színésznője, Angelica Houston, és tette ki a lelkét ijesztő bábjaival a Muppet-show atyja, Jim Hanson, az író Dahl nem volt megbarátkozva a könyvéből készült adaptációval: közönségesnek és ijesztőnek találta, a happy endre változtatott befejezés pedig mélységesen sértette. Most 30 évvel később a boszik visszatérnek kiköszörülni a csorbát: a Vissza a jövőbe-trilógia és a Forrest Gump rendezője, Robert Zemeckis idézte meg őket.
Matt Ruff regénye a rasszizmust a horror szemszögéből közelíti meg, a belőle készült adaptáció pedig még tovább árnyalja ezt a képet. Az HBO sorozata gótikus fantasy-vel kevert családi dráma, nyakon öntve némi kozmikus horrorral, melyhez a valóság adja a történelmi hátteret.
Elstartolt a The Mandalorian című tévésorozat második évada, amelytől rögtön összefutott a nyál valamennyi Star Wars-rajongó szájában. Nem csoda, hiszen ezzel az új résszel a széria legjobb és egyben leglátványosabb epizódjának lehettünk szemtanúi, amely hangulatában jobban megidézi az eredeti trilógiát, mint az utóbbi három mozifilm együttvéve.
Amerika választ. Aki nem hiszi, hogy köze van mindehhez, az homokba dugja a fejét. Bár az elnökválasztás az amerikaiak belső legitimációja, a világ azért figyel, hiszen mindenki bőrére megy a vásár. Nem tehetünk mást, felpörgetjük a Nagy Hollywoodi Enciklopédiát a „politika” szónál, és elmerülünk a közelmúltban, a régmúltban, a valósággá váló fantazmagóriákban. Amerika választ. Mi meg nézünk, mint a moziban.
„Az éjszaka álmomban megint Manderley-ben jártam.” Daphne Du Maurier klasszikusának kezdőmondata ezúttal a Netflixen csendül fel újra. A Manderley-ház asszonyát sokan sokféleképpen dolgozták már fel mozgóképen – az indiaiak különösen szeretik ezt a sztorit -, számos mozi-, tévéfilm és sorozat bizonyítja e történet időtállóságát. Mi szükség egy klasszikus újrafeldolgozására? Ezt a Kisasszonyok legújabb, egyébként remek adaptációja válaszolja meg. Nem árt néha újragondolni a klasszikusokat. Persze nem mindegy, hogy ki és hogyan csinálja!
Az 1909-ben megjelent Martin Eden című, önéletrajzi ihletésű Jack London-regény már számos megfilmesítésen van túl, de Pietro Marcello rendező egészen új szemszögből talál fogást rajta. Olasz környezetbe és a klasszikus sztorit időtlen keretek közé helyezve is megőrzi mondanivalóját, dokumentumfilmes tapasztalatával pedig kivételes érzékenységgel sikerül megidéznie a munkásosztályt.
Enola Holmes forgószélként söpör végig első nagyjátékfilmjén, mögötte nem maradhat kibogozhatatlanul rejtély vagy választójog nélkül Anglia. Sherlock Holmes a fejét fogja, de közben az arcán – velünk együtt – megértő mosoly bujkál. A mesterdetektív húgával áldoz a feminizmus oltárán.
Susanna Clarke, A hollókirály írója 14 év után jelentkezett a zsánert megújító regénnyel, amely letaglóz az atmoszférájával. A Piranesit olvasva legszívesebben magadra zárnád az ajtókat, és megnyitnád az összes vízcsapot.