Az azonos című videójáték adaptációjának nem tesz jót, hogy mindenki kegyeit keresi: hol felnőttesen komoly, hol tipikus tini-horror, a végére azonban csak két szék közt találja magát (és vele együtt mi, nézők is). Belépőnek a horror műfajába, és fan service-ként viszont közel tökéletes.
Az oszázs gyilkosságokat az amerikai kollektív (ön)tudat elnyomta magában, amíg David Grann gyöngyhalászként a felszínre nem hozta az igazságot. Pedig az mindenkinek kijár. Különösen az őslakosoknak, akiknek annak idején a törvénybe foglalt ellehetetlenítése, szisztematikus kiirtása folyt. Grann könyvéből Martin Scorsese forgatott grandiózus mozifilmet.
Ha nincs, aki a segítségedre siet, hát mentsd meg magad! A „magányos nő” NEM az „áldozat” szinonimája. A főszerepet játszó Kaitlyn Dever pedig nem gyenge: sem színésznőként, sem leleményes túlélőként. Ötödik típusú találkozások, ahol az ember helyett az idegenek húzzák a rövidebbet.
Nick Fury leharcolt karaktere egy meglepően földhözragadt, hidegháborús kémthrillerben tér vissza a Földre (és vele a köztudatba), hogy beleverje a bevándorlás és a honfoglalás közti különbséget a kőkemény kobakokba.
Pimaszak, szófogadatlanok és lepattan minden a páncéljukról: naná, hogy a tinikről van szó, akiknek még különösebben szuperhősnek sem kell lenniük, hogy visszafeleseljenek a világnak.
Az amerikai Prométheusz ellopta a tüzet nekünk az istenektől, mire mi kirekesztettük érte. Christopher Nolan író-rendező új filmjével Oppenheimer személyét rehabilitálja a köztudatban.
Nosztalgiavasút, ahol nem a menetszél csal könnyeket a szemünkbe.
Pókember ismét saját univerzumának kereteit feszegeti, amelyet most sem tart egyéb össze, mint a pókháló.
Bár a Creedben nem Rocky osztja a pofonokat, kétség sem férhet hozzá, hogy ízig-vérig Rocky-film. Magam sem hittem volna, hogy Sylvester Stallone-t Rocky szerepéért valaha még egyszer Oscar-díjra fogják jelölni, de ezért a kiforrott alakításáért bizony kijár neki minden tisztelet.
