A cyberpunk atyja új univerzumba kalauzol, ahol az emberek kedvtelésből párhuzamos világokkal szórakoznak. A periféria után most itt a folytatás, a Mozgástér, amelyben Gibson kitágítja a multiverzumát.
Megindító, egyszerre érzelmes és felemelő történet egy határait feszegető gorilláról, aki pusztán szabadságra vágyik. Katherine Applegate könyvéből készült adaptáció.
Fredrik Backman Mi vagyunk a medvék című ifjúsági történetében a sportnak élő, északi kisváros állóvizébe ugrik bele páros lábbal az író. Gejzírként törnek föl a település felszíne alatt lappangó indulatok, amelyek önmagával való szembenézésre késztetik a közösséget. A nemi és a családon belüli erőszak, a kollektív apátia és a problémák szőnyeg alá söprése ellen szólal föl Backman. Elkészült az ötrészes televíziós adaptáció.
J. D. Vance az azonos című önéletrajzi regényében saját diszfunkcionális családjának történetén keresztül az amerikai munkásosztály hanyatlását vetette papírra. Az Amerikai Álmot az esetek többségében a determinált családi örökség fojtja meg, amely vonalzóval húz életutat generációkon át.
30 éves a Philip K. Dick novellájából készült kultklasszikus, amelyben Arnold Schwarzenegger levegőzik egyet a Marson. Vagy nem. Mindenesetre egyszerre rémisztő és izgalmas (na meg nagyon ismerős) Dick jövőképe, amelyben a személyes tapasztalatot felülírják a mesterséges emlékek. Az emberiség vajon végleg elszakad a valóságtól? Csak idő kérdése, hogy a Mátrix virtualitása beköltözzön a koponyánkba?
1990-ben Roald Dahl boszorkányai kiszabadultak a Whitbread-díjas mesekönyv lapjairól, és beköltöztek a moziba… na, meg a gyerekek rémálmaiba. Hiába játszotta a főszerepet a kedvenc színésznője, Angelica Houston, és tette ki a lelkét ijesztő bábjaival a Muppet-show atyja, Jim Hanson, az író Dahl nem volt megbarátkozva a könyvéből készült adaptációval: közönségesnek és ijesztőnek találta, a happy endre változtatott befejezés pedig mélységesen sértette. Most 30 évvel később a boszik visszatérnek kiköszörülni a csorbát: a Vissza a jövőbe-trilógia és a Forrest Gump rendezője, Robert Zemeckis idézte meg őket.
Amerika választ. Aki nem hiszi, hogy köze van mindehhez, az homokba dugja a fejét. Bár az elnökválasztás az amerikaiak belső legitimációja, a világ azért figyel, hiszen mindenki bőrére megy a vásár. Nem tehetünk mást, felpörgetjük a Nagy Hollywoodi Enciklopédiát a „politika” szónál, és elmerülünk a közelmúltban, a régmúltban, a valósággá váló fantazmagóriákban. Amerika választ. Mi meg nézünk, mint a moziban.
„Az éjszaka álmomban megint Manderley-ben jártam.” Daphne Du Maurier klasszikusának kezdőmondata ezúttal a Netflixen csendül fel újra. A Manderley-ház asszonyát sokan sokféleképpen dolgozták már fel mozgóképen – az indiaiak különösen szeretik ezt a sztorit -, számos mozi-, tévéfilm és sorozat bizonyítja e történet időtállóságát. Mi szükség egy klasszikus újrafeldolgozására? Ezt a Kisasszonyok legújabb, egyébként remek adaptációja válaszolja meg. Nem árt néha újragondolni a klasszikusokat. Persze nem mindegy, hogy ki és hogyan csinálja!
Az 1909-ben megjelent Martin Eden című, önéletrajzi ihletésű Jack London-regény már számos megfilmesítésen van túl, de Pietro Marcello rendező egészen új szemszögből talál fogást rajta. Olasz környezetbe és a klasszikus sztorit időtlen keretek közé helyezve is megőrzi mondanivalóját, dokumentumfilmes tapasztalatával pedig kivételes érzékenységgel sikerül megidéznie a munkásosztályt.
Susanna Clarke, A hollókirály írója 14 év után jelentkezett a zsánert megújító regénnyel, amely letaglóz az atmoszférájával. A Piranesit olvasva legszívesebben magadra zárnád az ajtókat, és megnyitnád az összes vízcsapot.